Az ősmagyar kor

• Előrebocsájtandó, hogy a fejezetben már bőven szerepelnek ómagyar adatok, ám ezek kiolvasásához csak a következő fejezet helyesírási alfejezete fog támpontokat nyújtani.
• 102. „Ezekben [az arab és perzsa kútfőkben] nyelvünk három szavát (magyar, gyula, kündü) e sajátos írásrendszerek rögzítik.” – Mitől sajátos az arab és a perzsa írás? Attól, hogy nem hasonlít a miénkre?
• 104. A bilabiális tremulánsnak a rovásírásban nincs saját jele (miért is lenne, ha hasonló hang nincs és nem is volt a magyarban?). Erre vonatkozóan l.: Máté Zsolt: A székely rovásírás latin rejtélye. NyK 98, 2001, 186-192.
• 101-104. Jó dolog, hogy a tankönyvbe bekerült a rovásírásról egy ilyen (a fenti tévedés ellenére) korrekt, érthető és érdekes leírás.
• 107. A lapp p-, ill. b- szókezdet inkább csak helyesírási kérdés.
• 111. A vállat csak gondozatlan beszédben jelenik meg, kizárt, hogy valaki gondozott beszédben, lassan artikulálva így ejtse (pláne így írja le). Kétséges az is, hogy ez az alak elfogadottá válna.
• 107-114. Nagyon jó ez a világos, lényegretörő módszertani bevezető. Talán még jobb lett volna, ha egy tágabb, külön fejezetben megjelenő bevezető készül a nyelvtörténet tárgyalása elé. Az, hogy egy korábbi adat nem feltétlenül előzménye egy későbbi alaknak (114.), borzasztóan fontos megjegyzés, és itt így szinte elveszik.
• 115. Hiányzik a rövidítésjegyzékből a szl., amit itt a diák értelmezhet a szláv, a szlovák vagy a szlovén rövidítéseként is.
• 116. Nem túl szerencsés a ćs, dźs-féle, a mai magyar betűkapcsolatos helyesírást és a mellékjeles tudományos átírást keverő írásmód.
• 118. Nagyon jó a hangváltozások kronológiáját bemutató táblázat! Nem értem azonban, hogy mi szükség van az explozívák zöngésülésére, miért nem spirantizálódhatnak azonnal? Ekkor a t nem d-n, hanem δ-n keresztül válna z-vé. Tudtommal korábban ez volt a nézet, nem értem, mi indokolja a változást.
• 119. A legújabb kutatások ugor korinak tartják a ś › sz változást? Milyen szakirodalom? (Honti Az obi-ugor konszonantizmus történetére gondolonék, vagy az NyK 88-as cikkére, de ezek még a bibliográfiában sem szerepelnek.)
• 119. A *jalka › dźsalog változás számomra nagyon kétésgesnek tűnik! A g bizonyára nem a k-ból származik, hanem képző. Helyesebb lenne tehát a *jalka › dźsal(-og) jelölés.
• 122. Az interdentális zöngétlen zárhang jele itt a nagy théta, holott a korábbi lapokon a kicsi. Feltehetően sajtóhiba van a veláris zöngétlen réshang kétbetűs jelölésében is. (Ha nem, akkor l. a 301. oldalhoz fűzött kommentárt.)
• 123. Hiba van a nyíl szó uráli eredetijének jelölésében: az első hang valójában nem egy nyíltabb e, hanem egy centrális, azaz a lefele mutató v helyett egy félkör lenne a helyes. A kín kiinduló alakja itt *qïjiïn, a 107. oldalon viszont *qïγïn.
• 127. A tűz rekonstruált uráli alakjait megelőző csillagok és a szavak közé felesleges szóköz csúszott.
• 127-128. Nagyon jók a feladatok, jól kapcsolódnak a témához és valóban segítik az anyagban való elmélyülést. Különösen szellemes az első kérdés. A 8. és 9. kérdésehez viszont jó lett volna néhány szakirodalmi utalást is megadni.
• 128. Az ősmagyar kor kezdetén *hala-, ideγe? Az ősmagyar elején nem volt h, d, γ – e tankönyv szerint sem!
• 129. Jó, hogy elmagyarázza a közelebbről meg nem határozható veláris / palatális magánhangzó jelét, de miért itt? Miért nincsenek az ilyen jelölési módok tisztázva már a bevezető fejezetben?
• 130. A hal : halas pár nem feltétlenül tanúskodik a többalakú tő mellett, hiszen a valamikori tővéghangzó a toldalékhoz is szegmentálható. Nem szívesen hivatkozom a MG-ra, de a diákok mégiscsak ebből tanulják a leíró nyelvtant, és ebben a hal fel is van sorolva az egyalakú tövek között (176).
• 130. Ha a zártabbá válás a felgyorsult beszédtempóval függ össze – ez az állítás már önmagában is érdekes, hiszen mi tanúskodik arról, hogy gyorsult volna a beszédtempó i.e. 1000 után? –, akkor szinte bármi összefügghet azzal. Az azonban biztos, hogy a záródó hangok labializálódása nem azzal függ össze, hogy milyen gyorsan beszéltek, hanem azzal, hogy a zártabb velárisok jelöletlenül labiálisok. (Volt persze „veláris ı” is, de ez a rendszer szempontjából vagy centrális volt, vagy ha veláris, akkor is jelölt, márpedig egy sorvadó hang egyre kevésbé jelölt...)
• 131. „[...] szintén eredeti tővéghangzóját, de már nem annyira őrző tő [...]” (Mint az okos lány a mesében) „tő, amelynek a tővéghangzóját az utána álló toldalék éppen készül magába olvasztani” – Érdekes módja egy szinkrón állapot jellemzésének az, hogy elmondjuk, mi lesz utána.
• 133. A kétnyíltszótagos tendencia újbóli említése kapcsán: miért nem fordul elő említés szintjén sem a Horger-törvény terminus? Mind a nagy elődök iránti tisztelet, mind a szakirodalomolvasásra való felkészítés azt indokolná, hogy szó essék erről az elnevezésről is.
• 133-134. Miért nem esik szó a daru : darvak, hamu : hamvak tőtípus kialakulásáról?
• 134. „ha a két egymás mellé került magánhangzó (egyikük sem félhangzó) [...]” – Milyen magánhangzó félhangzó? Legfeljebb ha azzá válhat...
• 134-136. Ennek a szakasznak választ kellene adnia arra a kérdésre, hogy miért van az, hogy ősi szavaink általában nyitótövűek, de az analógiájukra beillesztett új szavak nem. (Egyáltalán: hogyan jön létre a középső nyelvállású tővéghangzó?) Az ugyanis nem magyarázat, hogy a hal : halak mintájára született meg az akkumulátor : akkomulátorok. Sajnos ez a kérdés valahogy elsikkad...
• 137. Furcsa, hogy a fejezetben, amely az ómagyarról szól, leginkább friss jövevényszavak szerepelnek. Ezt tetézendő az egyetlen kérdés is a mai tövek beillesztéséről szól. Talán több értelme lett volna egy olyan feladatnak, amelyben a mai szavak tőváltozatait kellett volna visszavezetni az ősmagyar alakra.
• 138. „A toldalékok történetének alapmotívuma a folyamatos törekvés arra, hogy a funkciók (jelentések) és az alakok egymásra találjanak, közöttük kiegyenlítődés alakuljon ki.” Kétségtelenül költői, de nem értem! Bár minden magyarázat kétségeket hagy maga után, a következő különösen hiteltelennek tűnik: „4. Az alakhoz tartozó eredeti jelentés meggyengül, a toldalék nem tudja betölteni a funkcióját” – mitől „gyengül meg” egy jelentés???
• 138. „(például az alapnyelvi -r képző [...])” – milyen alapnyelvi? Legalább három volt!
• 139. Mi az a -rog/-rëg/-rög képzőbokor? A 144. oldalon a csikorog, didereg rá a példák, de ezeknek a töve sehol máshol nem bukkan fel, még relatív tőként sem (a csikordul esete inkább arra utal, hogy a csikor- a tő; ha a csikar-t is idevesszük, akkor sem tudunk mit kezdeni egy csik- tővel...)
• 139. A -ban/-ben nem a bél főnévből, hanem annak locativusi alakjából keletkezett.
• 141. „A képzők jelentése tulajdonképpen másodlagos, rájuk értett [sic!!!] jelentés, amely úgy alakult ki, hogy az alapszavak jelentéséből vagy az adott képző által létrehozott származékszavaknak a jelentésárnyalataiból vonják el és ruházzák rá magára a képzőre a beszélők.” – Ezek szerint elindul a (jelentés nélküli) képző a vakvilágba, összehoz néhány származékszót, akkor aztán a beszélő nyakon csípi, megnézi, miféle szavakat tákolt neki össze az ebadta, majd ennek alapján ráruház valamilyen jelentést, aztán szélnek ereszti. Kétségtelenül eredeti elképzelés...
• 141. Honnan veszi a tisztelt szerző, hogy az ős- és ómagyarban még erősebb volt a képzők poliszémiája, homonímiája?
• 142. „Az ellentétes jelentésű képzőpárok, más szóval képzőszembeállítások megléte még a szinonimikánál is fontosabb jellemzője a képzőknek.” Hogy lehet ezt mérni? Pl. a mai magyar szókincsre melyik jellemző jobban?
• 142. Az -ul/-ül nem visszaható, hanem mediális képző (bár kétséges, hogy miből képez – volt valaha gyógy szavunk?), de akár mediális, akár visszaható egy képző, nem antonímája egy műveltető képzőnek. (Aki gyógyul, az gyógyíthat is, és viszont; aki vakar, az vakaródzhat is, sőt, fordítva szükségszerű is: aki vakaródzik, az szükségképpen vakar is. Ezzel szemben aki tehetségtelen, az nem lehet tehetséges, ami értelmetlen, az nem lehet értelmes.)
• 143. Számomra nagyon zavarosnak tűnik az a fejtegetés, mely szerint ha egy képző jelentése elhomályosul, vagy az alapszó eltűnik, akkor újra ki kell fejezni (?) a jelentést. Miért kellene bármit is motiváltan kifejezni? Ha már egyszer ki van fejezve, nem mindegy, hogy egy- vagy többmorfémás szóval?
• 144. Képzőbokor nyilván nem akkor jön létre, amikor az elsőt a beszélők a tő részének érzik (hiszen ekkor érzik a határt a két képző között), hanem akkor, amikor vagy elképzelhetetlennek tartanak egy olyan alakot, amelyben a tőhöz csak az első képző kapcsolódik, vagy ha elképzelhetőnek tartják, nem kapcsolják össze azzal, amelyen mindkét képző szerepel (nem érzik úgy, hogy a mindkét képzőt tartalmazó alak úgy jött létre, hogy az elsőt tartalmazó alakhoz kapcsolják a második képzőt). Kérdéses azonban, hogy ilyen esetekben beszélhetünk-e még képzőbokorról (két képzőről), hiszen ilyen esetben már csak egy képzőről (egy morfémáról) van szó. Valójában tehát képzőbokornak nem a keletkező, hanem a kiinduló szerkezetet lehetne nevezni.
• 145. Az -ász/-ész „testesedése” kapcsán magyarázat nélkül marad, hogy miért is hosszú az a magánhangzó...
• 145. A -ság/-ség különírására hozott példák egybe vannak írva.
• 149. A jelek természetéről kinyilatkoztatottak különösen annak fényében érdekesek, hogy tudjuk: a rag–jel–képző hármas felosztás vitatható, de legalábbis nem éles a határ a három toldaléktípus között. Az olyan kijelentések, mint „a nyelvhasználatban jelentkező szükséglet hamarabb megtalálja a jelekkel kifejezhető grammatikai alakját” olyan előfeltételezéseket sugall, mint hogy az egyes toldaléktípusoknak (jelen esetben a jeleknek) önálló, nyelvektől független ontológiai státuszuk van. Mielőtt ezt elhinnénk, vessük össze a többes szám jelölését mondjuk a magyarban és a latinban, az ógörögben egy tetszés szerint kiválasztott szláv nyelvben (a bolgárt kivéve)!
• 150. A jer / gyere esetében szóvég őrzi a különbséget – ezt talán nem ártott volna hangsúlyozni.
• 151. A magyarázat szerint a *kéreγ hominímiája úgy szűnt meg, hogy mindhárom jelentésében történt valami, így a kérő, kéré és kérjen alakok jöttek létre. A magyarázat mindenképpen sántít, hiszen ha már két funkcióban megváltozott az alak, a harmadik megmaradhatott volna. Kronológiát a magyarázat meg sem kísérel felállítani, holott sejthető, hogy az az alak maradt meg legtovább, melynek változása a homonímia nélkül is éppen így ment volna végbe (azaz: szabályos a hangvátozás).
• 152. A szülő, teremtő miért utal vissza a múltra? Ha ezek visszautalnak, akkor visszautal a szerző, író, festő is (tkp. minden olyan igéből képzett főnév, amelynek alapigéje olyan cselekvést fejez ki, mely valamit létrehoz: ilyenkor mondhatjuk, hogy a valami készítője, és mivel nem most készíti, múlt időről van szó – ha éppen nem jövőről!). (((Ismét csak nagyon óvatosan kétkedem, hiszen a gondolatmenet hátterébe a MNyt nem avat be, így nem tudhatom, mit miért, de: miért szükséges feltételezni a γ bejátszását az elbeszélő múlt kialakulásába? Erre az utalna, hogy az elbeszélő múltban valahol labializációt találnánk. Ezzel szemben csak arra van példa (legalábbis itt), hogy a folyamatos melléknévi igenévben ment végbe delabializáció (lenge, fürge, hulla, csusza), ami az elbeszélő múltat semmiképpen nem érinti. A tőn, vőn esete azért nem meggyőző, mert csak olyan igéknél fordul elő, melyekben eleve volt γ (l. 154.), azaz nem szükséges az i › γ › ü változási sort feltételeznünk.)))
• 152. „E korban keletkezett a -t jeles múlt, mely a jelenre befejezett [sic!!!] cselekvést, történést jelölte.”
• 153. Nem tudom, ki hogy van vele, de engem a mige zokoztia vola példa nem igazán tud meggyőzni arról, hogy ez az összetett múlt a folyamatos múltat fejezné ki. Már a szövegkörnyezetből kifolyólag sem tudok itt mást elképzelni, mint befejezett aspektust.
• 153. Az, hogy az -md- jeles jövő a bizonytalan, feltételekhez kötött jövőre vonatkozna, egy példa alapján nem tűnik meggyőzőnek. Jó lenne itt legalább egy szakirodalmi utalást találni.
• 154. A *te-, *ve-, *le- típusű tövekhez adott magyarázat sántít. Ha a γ-t éppen azért választották le, mert képzőnek érezték, miért tapasztottak hozzá egy másik képzőt? (Arról nem is szólva, hogy az ősmagyarban nem is volt v, és az elején nem is volt γ, legalábbis ugyanezen tankönyv szerint. Az sem világos, hogy itt miért bumszli jelöli a közelebbről meg nem határozható magánhangzót, miért nem a fordított epszilon. Mi a különbség közöttük?)
• 154-155. Ha a folyamatos melléknévi igenév és az elbeszélő múlt hominímája annyira zavaró volt, és amúgy is két alakváltozat állt rendelkezésre, miért nem hasadás történt, miért kellett az -n? (De ha kellett is, nem a homonímia miatt.) Ha viszont nem volt két alak, akkor az azt a gyanút erősíti, hogy az -i múltidőjel a γ-t tartalmazó tőhöz kapcsolódott, így valójában nem is volt két alak, mert nem volt γ nélküli...
• 155. Miként magyarázandó a teend, viend magánhangzója?
• 155. Vajon melyik kérdőszó őrizheti annak a nyomát, hogy eredetileg a létige felszólító módját a βal- tőből képeztük? A válasz bizonyára kézenfekvő...
• 156. „A -b középfokjel a tulajdonság nagyobb fokára utalt.” Szabatos megfogalmazás! (Egyébként: miért -b, és nem -bb? A tárgymutatóban egyik morféma sem szerepel, nincs fokozás, és a középfok is csak két helyre utal, amelyek között sem ez az oldal, sem a 365., ahol választ kaphatunk e kérdésre, nem szerepel.)
• 156. A személyes névmások az ősmagyar kor kezdetéig még nem agglutinálódtak volna birtokos személyjelekké? Érdekes, mert akkor az uráli nyelvekben párhuzamos fejlődéssel van dolgunk, ráadásul nem egy-két uráli nyelvben, hanem az összesben! Természetesen ez nem zárható ki, de kevéssé valószínű. Mi indokolja, hogy ezt a kevésbé valószínű verziót fogadjuk el? Különben mit jelent az, hogy a birtokos személyjelezés „lényegi vonásait tekintve [???] már az alapnyelvben kialakult” de „Az ősmagyar kor legelején a mai házam, házad stb. alakoknak valószínűleg egy ház én, ház te típusú szerkezet felelt meg.”? Miféle lényegi vonások alakulhattak ki az alapnyelvben, ha az agglutinálódás csak az ősmagyarban ment végbe?
• 156. Az a magyarázat, hogy a -t a homonímia elkerülése érdekében zöngésült volna, és ezzel a huszáros húzással meg is oldotta volna a problémát, meseszerű. Egy hangváltozás nem szokott hangtanilag kondícionálatlanul, csak a homonímiakerülés céljából végbemenni. A MNyt által megadott keretben inkább a következő magyarázat lenne elképzelhető: az E/2. birtokos személyjel magánhangzók között (azaz ragozott alakokban) zöngésült, majd analógiásan szóvégi helyzetben is. A szóbelseji -d- viszont már nem réshangúsodott, talán éppen azért, mert ezúttal a szóvégi javára egyenlített az analógia. Ennek a magyarázatnak azonban több gyengéje is van, talán érdemesebb inkább az acc. -m-et sejteni benne.
• 156-157, 159-161. A rag-jel-képző toldaléktípusok dogmatikus elkülönítése vezet oda, hogy a birtokos személyjelet és az igei személyragot teljesen elkülönítve tárgyalja.
• 157. „A T/3. birtokos személyjel szintén az előtte álló tövet, pontosabban annak tővéghangzóját használta fel arra, hogy testesedjék [...]” – Nyilván hosszas mérlegelés után jutott erre a döntésre.
• 158. Ha csak a kései ómagyar korból vannak adatok az -é birtokjelre, miért nem ott tárgyalja? Miért nem ad magyarázatot arra, hogy miért nincs veláris párja, különösen, ha az -á/-é lativusragból fejlődött ki?
• 161. A személyes névmásból lett igei személyragokról: „Mire a későbbi magyar nyelvet beszélő népcsoport elvált legközelebbi nyelvrokonaitól, a kezdeti analitikus szerkezetből szinte bizonyosan szintetikus szerkezet lett.” Tehát az ugor csoportban valószínűleg már végbement az agglutináció (bár itt sem biztosan), de a finn-permi és a szamojéd ágban csupán ezzel párhuzamos fejlődés zajlott le. Mi is támasztja ezt alá?
• 161. Ha a magyarban SOV volt a szórend, mi okozta azt, hogy ez állandóan meg akart szűnni? Mert állítólag a tárgyrag kialakulása, ill. a kétféle ragozás megkülönböztetése azt a célt szolgálta volna, hogy a mondatrészek szabadon mozoghassanak. Ha ezt el is fogadjuk: miért akartak mozogni a mondatrészek, ha egy halom nyelvben úgy is jó nekik, ha nem járkáhatnak?
• 162. „[...] a Fa törik mondatban a mediális ige mellett álló és az alany szerepét betöltő jelöletlen névszóról jelöletlensége ellenére is pontosan tudható, hogy az maga a tárgy, amire a cselekvés irányul.” Mivel a mediális igének nem lehet tárgya, nyilvánvaló, hogy a mellette álló névszó – tárgy! Gratulálok!
• 162. Semmiféle választ nem kapunk arra, hogy miképpen válhat személyraggá egy képző. Miért mozzanatos az első személy, gyakorító a második, megint mozzanatos a harmadik?
• 162. „[a -lak/-lek rag] a cselekvő számán, személyén kívül a tárgy számára és személyére is (E/2.-re vagy T/2.-re) utal.” – Biztos én vagyok a hülye, hogy nem értem, de a -lak/-lek hogyan utal a tárgy számára????
• 166. „A T/2. kezdetben valószínűleg szintén -tuk/-tük alakú lehetett, de a legkorábbi adatokban már középső nyelvállású a magánhangzó [...]” Mi is valószínűsíti, hogy felső nyelvállású volt? És ha az is volt, miért lett középső nyelvállásúvá?
• 169. Honnan tudjuk, hogy a -t tárgyrag megvolt az ősmagyar kor elején? Miből gondljuk, hogy nem volt -m? Az obi-ugorban a -t tárgyragnak (a névmásokon kívül, ahol viszont a finnségiben is van) nyoma sincs, az -m viszont megvan a vogulban (az osztjákban viszont valószínűleg egyszerűen lekopott). Igen valószínű, hogy ha a -t tárgyrag az ősmagyarban megvolt, akkor legfeljebb a névmásokon (aztán vagy onnan terjedt tovább, vagy más eredetű, és véletlen az alaki azonosság).
• 170. „Csupán elemcsere történt: a visszaszoruló alapnyelvi *-m-et a -t váltotta fel, talán már az ősmagyar kor előtt.” Az utóbbi megállapításról l. az előző pontot. Az elemcsere-magyarázat szégyenteljesen dilettáns. Ilyen változások a nyelvben nincsenek. Gondoljunk bele, milyen következményei lennének a történeti nyelvtudományra, ha lennének: ezentúl nem kellene hangváltozásokkal bíbelődnünk, bármikor kijelenthetnénk (legalábbis, ha a hangtani elemzés problémákba ütközik, és a morfológiai funkcióváltás sem kézenfekvő), hogy elemcsere történt. Minek is bíbelődjünk magyarázatokkal, elemcsere, és kész.
• 170. Bővülhetett-e azért az esetrendszer, mert túl sok funkciót kell ellátnia kevés elemnek? Nem valószínű, hiszen sok nyelv jól elvan a magyarénál kevesebb számú esettel. Ráadásul az új esetek általában nem a régiek funkcióit veszik át, hanem megmaradnak ugyanabban a funkcióban, amit névutóként is elláttak.
• 171. „A folyamat [az agglutinációé] akkor záródik le, [...] amikor [...] egybeírják azzal [mármint a tövet a toldalékkal].” Az írásrendszernek semmi köze nincs a nyelvtörténeti folyamatokhoz.
• 172. Az -l ablatívuszragból az -ul/-ül „mód- és állapothatározórag” [sic!] nem jöhetett létre hasadással, hiszen nincs más folytatója (mitől hasadt el?). (Olyan alapon, hogy más ragok elemeként is megvan, a (trans)lativusi -á/-é-re is mondhatjuk, hogy hasadással jött létre.)
• 174. Valóban lehetséges elavult szavak újjáélesztéséről („felújítás”-áról) beszélni? Amennyiben a nyelvjárásokban még él, inkább nyelvjárási jövevényről kellene beszélni akkor is, ha korábban az irodalmi nyelvben is használatos volt. Amennyiben már teljesen kihalt (és mondjuk nyelvemlékekből kerül elő), akkor ugyanúgy jövevényszóról van szó, mely „kívülről érkezett”, mintha idegen nyelvből vettük volna át.
• 174. Nem tudom, mennyire érdemes a tulajdonnevek változását, divatját a nyelvi változások körében tárgyalni, hiszen a szavak olyan csoportjáról van szó, mely nagyon sajátosan viselkedik.
• 174. A tankönyv állításával szemben a megjelölt helyen nem 435, hanem 434 biztos, ill. nem 22, hanem 223 bizonytalan alapnyelvi eredetű szó áll. Az is érthetetlen, hogy miért a helyre, és miért nem a cikkre hivatkozik, miért nem adja meg azt a tiszteletet a munka elvégzőjének, hogy a nevén hivatkozzon rá. (Különösen, hogy a tankönyv egyik szerkesztőjéről van szó!)
• 174-193. Ezen a csaknem húsz oldalon az ősmagyar kor alig kerül szóba. Helyesebb lett volna ezt a részt egy külön általános nyelvtörténeti bevezetőbe átemelni.
• 175. „Az azonban bizonyos, hogy az alapnyelvi származékszók népesebb csoportot alkottak annál, mint amekkorát a rokon nyelvi egyezések alapján biztosan öröklöttnek tekintünk.” Mivel itt nem arról van szó, hogy bizonyos alapnyelvi szavak mára kivesztek, hanem arról, hogy bizonyos alapnyelvi eredetű azavakról nem tudjuk bizonyítani, hogy alapnyelvi eredetűek, a múlt idő használata nem indokolt: nem „alkottak”, hanem „alkotnak”.
• 177. „Az indulatszók általában nem toldalékolhatók, azonban megjelenhetnek igék alkotóelemeiként: jaj : jajgat, jajong; óh : óhajt; csitt : csitít; hm : hümmög; ujj : ujjong.” Véleményem szerint a fenti igék elemzésére kétféle lehetőség van: vagy azt mondjuk, hogy az indulatszókat elláthatjuk valamilyen igeképzővel, és az így alkotott ige az adott szó használatát fejezi ki: ekkor azonban nem állíthatjuk, hogy az indulatszó nem toldalékolható; a másik lehetőség ha az ilyen igéket hangutánzónak tekintjük, amely éppúgy utánozza az indulatszó hangzását, mint a recseg a fa, jég stb. által kiadott hangot – ebben az esetben viszont az indulatszó nem tekinthető az ige alkotóelemények, ahogy a fa recsegése sem alkotóeleme a recseg igének. Az utóbbi felfogás mellett szól, hogy az „indulatszavak” gyakran nem is igazán tekinthetők szónak, nem artikulált beszédhangokból állnak, és írott alakjuk is csak megközelítóleg adja vissza a hanghatásukat. (Kicsit ahhoz hasonlóan, ahogyan a reccs adja vissza a törés hangját, de azzal a különbséggel, hogy a reccs jól artikulált beszédhangokból áll. Az indulatszavaknak viszont legalább egy részét csak írott alakjukból kiindulva tekintjük szónak.) Ugyanezen felfogás mellett szól az is, hogy pl. a hm : hümmög esetében nehéz lenne (morfo)fonológiailag megindokolni a Ø ~ ü váltakozást. Az óhajt pedig nem igazán illik ide, mivel jelentésváltozása következtében teljesen elszakadt az óh-tól (melynek h-ja eleve csak az írásban van meg).
• 178. „A hangfestő szavak úgy keletkeznek, hogy a nyelvet használók a kifejezőnek érzett beszédhangokkal igyekeznek megjelölni, mintegy megjeleníteni környezetük nem hangzásbeli jelenségeit.” Nem is annyira a beszédhangokról van itt szó (hiszen nincsenek speciális hangjaink, amelyeket ilyenkor használnánk), hanem azoknak ritkább, jelöltebb kapcsolatáról. Itt sincs azonban éles határ a semleges hangulatú és a hangulatilag jelölt szavak hangfelépítése között, sokszor az eleve „hangulatosabb”-nak érzett (ritkább, sajátos stílusértékű) szavakat minősítjük hangfestőnek, és próbáljuk a hangulatát a hangalakjából magyarázni. A felsorolt példák egy része inkább hangutánzónak tűnik (motyog), más részük egyáltalán nem hangfestő (ásít, cáfol, pereg).
• 179. Honnan tudjuk eldönteni, hogy pl. a motyog egységes hangsorként, és nem a -g képzővel jött létre? Az olyan párok, mint a biceg : biccent (vö. recseg : reccsen, kopog : koppan), kuporog : kuporodik (vö. kavarog : kavarodik), pereg : perdül (vö. forog : fordul, morog : mordul) inkább a képző szerepe mellett tanúskodnak. A hangfestőként felsorolt igék szinte mindegyikén a -g vagy az -l, ritkábban más képző ismerhető fel. Ez nem lehet véletlen. Az igazi problémát a képző előtt álló tő okozza. Passzív tőről csak akkor beszélhetünk nyugodt szívvel, ha több igében is előfordul, de ez a hangutánzó igékre is igaz. Hasonlít a helyzet a jövevényigék befogadásához: az ilyen alakoknál a tövet nem tudjuk elkülöníteni, de nem mondjuk, hogy nincs bennük képző (vö. 189). (Vö. még „[...] a képzések révén kialakuló azonos szóvégek akkor is jelzik a szó képzett voltát, ha a tő és a toldalék kapcsolata az időközben lezajlott nyelvi változások miatt elhomályosult.” (180)).
• 182. Mit jelent az, hogy a drágakő „a 16. század első harmadában állandósult szerkezetként jelentkezik, Szenczi Molnár Albert 1604-ben kiadott szótárában pedig már összetett szóként áll.”? Azt, hogy korábban külön írták, Szenczi viszont egybe?
• 183. Ha van a magyarban fájvirág, akkor ez nem jöhetett létre mondatban, és nem jöhetett létre más szavak mintájára. Az összetételek létrejöttére adott magyarázat, és az ez alapján történő osztályozás tehát valahol nem klappol.
• 183. „Az antonim elemekből álló mellérendelő összetett szavaknak gyakran sajátos többletjelentésük van: [...] fűt-fát igér: 'minden lehetséges dolgot ígér (de nem biztos, hogy teljesíti)'.” A példa nem túl szerencsés, hiszen fű-fa 'minden' nincs, és csak a fűt-fát, fűvel-fával (bár ez inkább 'mindenkivel', mint 'mindennel' jelentésű), így ezeket inkább ragszilárdulásos alakoknak nevezhetnénk, és sajátos jelentésük is valószínűleg inkjább a ragszilárdulással, mint a mellérendeléssel függ össze. (Hogy az ilyen szerkezet egyáltalán szóösszetétel-e, azt inkább nem firtatnám.)
• 185. A mozaikszóalkotás, mely új nyelvi elemet hoz létre, semmiképpen sem keverhető össze az írásbeli rövidítéssel, mely egyszerűen a lejegyzési technika egyik eszköze, és semmi köze a nyelvhez (egészen addig, míg valóban szóvá nem válik: stb. [estébé], pl. [pölö]).
• 186. Engem azért érdekelne egy konkrét példa, ahol az ábráz igeként szerepel!
• 190. Tekintve, hogy a vend a szlovén magyarországi nyelvjárása, és beszélőire a szlovén-magyar kétnyelvűség jellemző, bizonyára többszáz magyar jövevényszó van benne – bár sokszor nehéz lehet eldönteni, mit tekintsünk jövevényszónak, és mikor beszéljünk csupán egy magyar szó egy szlovén mondatba való alkalmi beillesztéséről.
• 174-193. Csak helyeselhető, hogy – szemben a MG-val – nem sorolja a szóalkotási módok közé a népetimológiát, hiszen az nem egy új szót hoz létre, hanem egy régi alakját változtatja meg. (Félig-meddig igaz ez azonban a rag- és jelszilárdulásra is, bár kicsit más módon: itt egy létező alak grammatikai státusza változik meg. Ha azonban megmarad a fonémasor ragos / jeles névszóként való értelmezhetősége is, akkor már hasadásról van szó, és új szójön létre.) A szókészlet változásával kapcsolatban mégis illene említeni, hiszen a szó morfológiai struktúráját is megváltoztatja, pl. összetett szót csinál egy tőszóból (l. kárókatona).
• 194. „őn 'egy fajta hal'” – nem inkább 'egyfajta hal', méginkább 'egy halfaj'?
• 194. „-van/-ven utótag” – Még ha önálló szóból ered is, és esetleg sosem vált képzővé (a szóalkotás értelmezése zárt osztályokban amúgy is problémás), akkor sem látom sok értelmét, hogy egy hangrendileg illeszkedő elemet utótagnak nevezzünk.
• 198. Milyen határozós összetétel a kesztyű? Ha az is volt, példaként illene magyarázni.
• 198. A másodfű, harmadfű nem azt jelenti, hogy 'két-', ill. 'hároméves', hanem azt, hogy 'több, mint egy, de kevesebb, mint két éves', ill. 'több, mint két, de kevesebb, mint három éves' (azaz 'második / harmadik évét éli, füvét legeli'). Mellesleg ez a típus talán sosem volt produktív (lehet törökből való tükörfordítás is), kivéve talán a számnevekben (másodfél, harmadfél), ha lehet egyáltalán zárt osztályokban prodiktivitásról beszélni.
• 201. Érdekes lenne megtudni, mi alapján különítik el az iráni jövevényszavak csoportjait.
• 201-203. Bizonyára szubjektív ítélet, de a török jövevényszavakról írottakat méltatlanul kevésnek érzem.
• 203. A kerecset (ismét „egy fajta” sólyom) a mai nyelvben kerecsen alakban van meg. Ilyen formában szerepel a TESz-ben is.
• 204. „Be messze van a Messze, Be távol van a Távol.” Miért van itt kiemelve a Be? Szintén az alkalmi szófajváltást példázza? De ez nyilván nem a határozószó-igekötő be! Hát akkor?
• 204. „Új lexéma tehát nem keletkezik.” Számomra úgy tűnik, itt ugyanarról van szó, mint a hasadásnál vagy a ragszilárdulásnál (ha a hangalakhoz fűződő eredeti jelentés is megmarad), azaz új lexéma jön létre. (Persze mindehhez nem ártana definiálni, mikor is beszélünk egy, ill. két lexémáról, milyen kritériumok döntik el, hogy azonos hangalakhoz fűződő különböző jelentések, funkciók esetén mikor van szó egy, mikor két lexémáról.) Azt viszont megint nem értem, hogy az elkövetkezőkre nézve miért is fontos állást foglalni ebben a kérdésben.
• 205. Mi a különbség a kettős és az átmeneti szófajúság között?
• 205. Az azonos alakú ige- és névszótövet mikor tekintjük kettős szófajúnak, mikor zéró (testetlen) képzővel való képzésről vagy konverzióról, és mikor véletlen azonosalakúságról? Megfigyelhető, hogy az ige : főnév pároknál a jelentés hol 'állapotba kerülés' : 'állapot', hol 'cselekvés' : 'a cselekvés eszköze', hol 'cselekvés' : 'a cselekvés eredménye', azaz nem egyforma dolgokról van szó.
• 206. „Próbálja igazolni néhány, az ősmagyar kor elejére föltehető igei-névszói kettősség alapnyelvi eredetét [...]” Hogyan lehet ezt megtenni a rokon nyelvek kutatása nélkül?
• 206. „[az ige] Megfelelő toldalékok segítségével már ekkor [az ősmagyarban] kifejezte [...]a cselekvő számát és személyét [...]” – Ha az ősmagyarban nem volt kötelező az igei személyrag használata (vö. a 237. oldalhoz fűzöttekkel), akkor nem fejezhették ki az igén minden esetben a számot és a személyt.
• 207. Úgy tűnik, a feladatoknak már semmi közük az előttük álló szöveghez, csupán külön feladatokkal, önálló kutatásokkal bizza meg a diákokat.
• 207. Az igenév nem önálló szófaj. Ennek legfontosabb bizonyítéka, hogy nincs olyan igenév, amelyet nem igéből képeztek (ha az „igenévképző” nevezhető egyáltalán képzőnek), és nem beszélhetünk olyan szófajról, melynek minden képviselőjét egy másik szófajból (pláne mindig ugyanabból) képezték. Az igenév – igealak.
• 209. „törpe (< töpik 'összemegy, összeaszik' igeneve)” – Ezek szerint van, de legalábbis volt -r- igenévképző infixum. Jó tudni!
• 210-233. A Szófajtörténet alfejezet tulajdonképpen csupán a zárt szófajokról történetére korlátozódik, hiszen a névszók és az ige tárgyalása a Morfématörténet fejezetbe került. Úgy tűnik, így van ez a többi kor tárgyalásánál is. Az alfejezetcímek tehát megtévesztőek.
• 211. Öröm látni, hogy a számnév önálló szófajként van feltüntetve. (Szomorú tudni, hogy már ennek is örülni lehet.)
• 212. Hierarchikusak, rendezettek-e a többszófajú szavak szófaji értékei? Vö. „a hét számnév és főnév, a fél főnév és számnév”.
• 213. „[...] a névmásképzős alakok ráértéssel vehették fel a többes számú jelentést.” Mi az a ráértés? A H. Bottyánfy – Horváth – Korompay – D. Mátai: Bevezetés az egyetemi magyar nyelvészeti tanulmányokba szerint: „1. l. Tapadás – 2. l. Szóvég-megelevenedés” (185.) Szóvég megelevenedésről eleve nem lehet szó, a tapadást pedig a tokaji bor -> tokaji, lábasjószág -> jószág példákkal illusztrálják, tehát erről sem lehet szó. Az ÉrtKSz. a tapadás mellett még a következő definíciót is megadja: „Vmely szó jelentésének a szövegösszefüggés v. a beszédhelyzet által való alkalmi kiegészülése.” Tekintve, hogy itt nem alkalmi kiegészülésről van szó, ez sem az, ami nekünk kellene. Tehát mi is itt a ráértés?
• 213-214. Ha az a), b) és c) pontok meg is állják a helyüket, nem értem, miképp magyarázzák az 1. és a 2., ill. a 3. személy különbözőségét.
• 214. őmaguk? ma?
• 214. „A képzőnek legvalószínűbben [sic!] tőtestesítő szerepe volt [...]” Mi az a tőtestesítő szerep? Ebben az esetben igazán nem mondhatjuk, hogy a minimális szó méretének eléréséhez volt szükség a képzőre! (Ráadásul egy névmásnál!)
• 218. „A hány és a mennyi ősmagyar kori lehet (vö. HB: „Menýi milostben”).”” – Nem értem az érvelést. Ha valami az ómagyarból kimutatható, már azt bizonyítja, hogy az ősmagyarban is megvolt? Ráadásul azt, hogy az előmagyarban még nem volt meg, legfeljebb a rokon nyelvek valószínűsíthetik.
• 218. A ki, mi vonatkozó(-határozatlan) névmások funkcionális kiválását a kérdő névmások közül e korban még nem követte alaki kiválás [...]” – alaki kritériumok nélkül miért kell új névmásfajták kialakulását feltételeznünk, miért nem beszélhetünk egyszerű funkcióbővülésről?
• 219. Az feldatok közötti első kérdésre én bizony nem tudom a választ, fogalmam sincs, hogy a leírtak alapján honnan kellene tudnom. (Hacsak nem megint arról van szó, hogy a 3. személy a kommunikációban más szerepet tölt be, mint az 1. és a 2. – de hogy ez miként vezet a határozottság tekintetében való eltéréshez, az megint nem világos.)
• 220. Öröm látni végre, hogy a jelenségek elhatárolásához kritériumokat is kapunk. Szintén öröm, hogy a MG egyik nagy rejtélye, a „tömbösödés” itt végre világos kifejtést nyer. Hurrá!
• 221-222. Véleményem szerint irányhármasságról csak akkor van értelme beszélni, ha a három irány alakilag is elkülönül. „Szemantikailag” ugyanis nyilván megvan minden nyelvben mindhárom irány (minden nyelv ki tudja fejezni, hogy valahonnan, valahol, valahova, legfeljebb alaki egybeesésekkel). Egyes finnugor nyelvekben inkább iránynégyességről beszélhetünk, hiszen külön alak fejezi ki a 'vmi mentén, vmin végig, vmin át' jelentést is.
• 225. Innentől kezdve előfordul, hogy a továbbvezető irodalomban néhány hivatkozás csillaggal van megjelölve. Mit jelent ez? (Ráadásul úgy tűnik, hogy ez csak a Mátai-alfejezetekre jellemző. Az is feltűnő, hogy Mátai jóval több továbbvezető szakirodalmat ad meg, mint mások.)
• 228. A családi helyragok ragszilárdulással keletkeztek?
• 231. „Az ë kérdőszó [...] indulatszói mutató névmásból keletkezett [...]” Mikor, ha egyszer a finnugor alapnyelvre már kérdőszóként rekonstruálható?
• 233. Az 1. és a 3. kérdésre lényegében nem ugyanaz a válasz?
• 234. Ha az uráli összehasonlító nyelvészet által feltárt szintagmatikus egyezések egyben univerzális (tipológiai?) jellegűek, akkor nyilván az alapnyelvet is jellemezték.
• 236. A feltételes névszói állítmány mellérendelő szerkezetből való levezetése nem igazán életszagú.
• 237. „Az állítmányi névszó alaki igazodása az alany többes számához nyilván a főneveken indult meg, és csak később terjedt át a melléknévi természetű szófajokra, hiszen a (konkrét) dologfogalmakra jellemzőbb a számlálhatóság, mint a tulajdonságokra.” Mi bizonyítja azt, hogy az egyeztetés nem volt meg mindig? Mi az, hogy „melléknévi természetű szófaj”? Vajon igaz-e, hogy a főnév mindig (konkrét) (meg)számlálható dologfogalmat jelöl? Ha a fenti distinkció létező is, mi bizonyítja, hogy a(z ősmagyar) nyelvben is tükröződött?
• 237. Ez a rész itt erősen utal arra, amelyet az igeragozásról írt rész sehol nem mond ki: hogy az ige bármely számban és személyben állhatott személyrag nélkül is, legalábbis az ősmagyar kor elején. Kár, hogy a rokon nyelvek adatai ennek teljes mértékben ellentmondanak.
• 238. „Ezeknek egy része még abból a korból öröklődhetett, amelyben az ige és a névszó kategóriája még nem egészen vált el egymástól [...]” Mikor volt ez? Ma már egy magát komolyan vevő uralista sem állítja, hogy az uráli alapnyelvben nem különült el az ige és a névszó kategóriája. Mi több, tudtommal egy mai nyelv sincs, melyben ne különülne el e két szófaj. Tehát ha valaha volt is olyan időszak, amikor nem különültek el, az az emberi nyelv kialakulásának korszaka volt. Van értelme oda visszavezetni egy mai, vagy akár ősmagyar jelenséget?
• 238. „[...] a téma-réma viszonyok pedig szükségszerűvé tehették a tárgy szórendi előrevetését [...]” Miből gondoljuk, hogy az ősmagyar, ha ki is fejezte valahogy a téma-réma viszonyokat, akkor éppen így? (Különösen, ha morfológiája ezt nem is igazán támogatta.) A szórend lazulása inkább a jelölés következménye lehet, mint fordítva.
• 239. „Az iránytárgy és az eredménytárgy megvolt már az ősmagyarban is, a határozói értékű tárgy viszont talán csak a korai ómagyarban jelent meg.” – Ha valami megvan a korai ómagyarban (a nyelvemlékekben), de a rokon nyelvek alapján nem rekonstruálható, akkor honnan tudjuk, hogy az ősmagyarban vagy a korai ómagyarban jelent-e meg? Hogyan lehet egyáltalán valószínűsíteni? (A korai ősmagyar kizárása még érthető, de az ősmagyar utolsó századai – vagy akár második évezrede – és az ómagyar eleje közötti különbségtétel – legalábbis számomra – nem.)
• 240. „A jelöletlenség az összetett szavak kialakulását segítette elő.” Érdekes, hogy miért, hiszen a jelöletlen tárgy nem vált mindig összetétel részévé, másfelől ismerünk ragos előtagú összetételeket is. Talán részletesebb magyarázatra lenne szükség, hogy megértsük, mire is gondol a szerző...
• 240. „[...] az igéknél és az igeneveknél is elvontabb deverbális főnevek [...]” Hogyan lehet mérni az elvontságot? Mitől elvontabb a futás, mint a futni vagy a futva? Vagy az evés mennyivel elvontabb az elkárhozik, megvált, megbocsát, ellehetetlenül vagy a feltételez igéknél? Mi is az, hogy elvont?
• 240-245. Az egész fejtegetést furcsának találom.
  „A középfokjeles melléknevek hasonlító határozót vonzottak.” Elképzelhetünk-e olyan nyelvet, ahol van középfok, de ez mégsem mondható el? (Gondoljunk csak a középfok latin nevére: comparativus!)
  „Az okhatározó és a célhatározó létrejötte a gondolkodás egyre elvontabbá válását tükrözi.” És mikor jöttek ezek létre? El tudjuk képzelni, hogy volt kor, amikor az emberiség már tudott beszélni, de nem tudta kifejezni az okot vagy a célt? Esetleg olyan nyelvtani szerkezetekkel tették, amelyeket ma nem neveznénk határozóknak? Milyenek lehettek ezek?
• 245. A minősítő jelző keletkezéséről való véleményem, kb. ugyanaz, mint amit az ok- és célhatározóról írtam. „Az ősmagyarban a minősítő jelzők a közlést pontosító, informatív szerepük mellett olykor a beszéd élénkítésére, díszítésére szolgálhattak.” Ó, valóban? Mely nyelvben nem?
• 247. „A 3. személyben azonban a névmás nem minden szövegkörnyezetben azonosította pontosan a birtokost, s ilyenkor főneves szerkesztésre volt szükség: ember háza, fiú háza” Minek, ha ott volt az ember ház, fiú ház szerkezet? (Mellésleg: az érvelés abból indul ki, hogy az ember bizonyos nyelvi szerkezetekkel – adott esetben névmási birtokossal – szeretne kifejezni valamit, én viszont nem hiszem, hogy ennek bármiféle valóságalapja lenne a természetes nyelvhasználatban.)
• 247. Mit jelent az, hogy a mindkét tagján jelöletlen birtokos összetett szóvá vált? Miben nyilvánult ez meg?
• 249. 132&#;Mellérendelő szerkezetek már az alapnyelvben is voltak” Van-e olyan nyelv, melyben nincs? Két mondatra visszavezetni legfeljebb az emberi nyelv kialakulását tekintve van értelme, ha egyáltalán van.
• 251. „[...] az egyszerű mondatokon belül több lehetett még a hagyományos sűrítő szerkezet, minthogy akkor még ezen az egy mondaton belül kellett elmondani azt is, amit később az összetett mondatok gyakoribbá válásakor már egy másik, az eredeti mondathoz csatlakoztatott alá- vagy mellérendelt tagmondatba helyeztek át.” Ez a megfogalmazás azt sugallja, hogy az összetett mondat fejlett, moderni, mi több, „az igazi”, a sűrítő (igeneves?) szerkezet csak ideiglenes pótmegoldás.
• 252. „[...] az állítmányt állítmánynak érezhette a nyelvhasználó közösség anélkül, hogy annak igei jegyeit morfémákkal jelezték volna.” Tessék??? Ezek szerint a névszói állítmányt ma nem érezzük állítmánynak? A ragtalan E/3. igei állítmányt sem? Egyáltalán: mi az, hogy állítmánynak érzünk valamit???
• 252. „ – mivel igei értékű is a névszó – nem volt szükséges kopulát használni a névszói állítmány mellett.” Hogyan? Igei értékű is a névszó? Mi az, hogy „értékű”? Az, vagy nem az? Kettős szófajú? Képes volt esetleg mód- és időjelet, személyragot felvenni? Ma az oroszban igei értékű a névszó, mert (legalaábbis jelen időben, kijelentő módban) ige nélkül is állhat állítmányként? Vagy talán a t. szerző nem tud különbséget tenni szófaj és mondatrészi szerep között? Ha már valami állítmány, akkor valamiféleképpen igének is kell lennie?
• 253. A szórend lazulásával nyilván nem csak az SVO, de az OSV (Fagyit a gyerekek is ettek), OVS (Fagyit ettek a gyerekek is), VOS (Ettek fagyit a gyerekek is), VSO (Ettek a gyerekek is fagyit) szórend is lehetővé vált.
• 253. Igen valószínű, hogy az ősmagyar elején tagadó ige volt – ezt nem említi. A nem, ne eredetét sem magyarázza – az, hogy névmási eredetű, nem tekinthető magyarázatnak –, és a tagadószó nem került elő a szófajtörténetben sem.
• 254. Miből gondolja, hogy a tagadó ige nem érte meg az ősmagyar kort?
• 255. Tekintve, hogy a közlésbeli funkciók univerzálisak, a mondatfajták is annak tekinthetők. (Az egyes nyelvek nyelvtanai közötti különbségek a megközelítési módok különbözőségéből, nem pedig a nyelvek különbözőségéből adódnak.) Történetileg tehát legfeljebb azt érdemes vizsgálni, hogy a közlésbeli funkciók kifejezése hogyan változott. Ehhez azonban nem biztos, hogy a hagyományosan megkülönböztetett mondatfajták biztosította keret a legmegfelelőbb. (Az igemódoknak nem sok közük van a mondatfajtákhoz, a magyarban pl. bármelyik igemód megjelenhet kérdő mondatban.)
• 255. „A modalitás kifejezésében [...] mindenkoron nagy szerepe van az intonációnak, és ennek különösképpen is így kellett lennie az ősmagyarban mint írásbeliség előtti korban.” Az ómagyarban az intonáció szerepe csökkent, hiszen voltak már, akik tudtak írni; mára jelentősen csökkent, hiszen szinte mindenki tud írni, ugye? „[...] a beszélt nyelv lehetőségeiből kellett kialakítani a sajátos kifejezőeszközöket.” Ma pedig minek is intonáljunk egy eldöntendő kérdést, ha egy kérdőjellel is elintézhetjük a dolgot? De az is nyilvánvaló, hogy ezeknek a primitív ősmagyaroknak még többet kellett mutogatniuk... Igencsak reális elképzelés!
• 256. Miért kell feltételezni, hogy többféle kérdő intonáció volt? Talán a kérdőszavas kérdést is sajátosan intonálták? Akkor a rokon nyelvek miért utalnak pont az ellenkezőjére?
• 256. A kérdőjel nem az írott nyelv jele, hanem írásjel. Hogyan lehet az írást összekeverni a nyelvvel? (Már megint!)
• 256. „A kérdés formáját öltő, de más közlési funkciókban használt mondatfajtákkal még nem, vagy csak csírájukban számolhatunk.” Ugyan miért? Ez afféle magas civilizációs vívmány? Esetleg csak Európában ismert? (És mi az, hogy csírájukban? Egy kérdés formájú, de csírájában felszólítást, vagy egy csírájában kérdés formájú felszólítást képzeljünk el?)
• 257. Ha az -ë legkorábban az ugor korban lehetett meg, akkor miért van megfelelője a permi nyelvekben és a lappban?
• 258. „Bizonyosan voltak már az ősmagyar korban felszólító mondatok, hiszen a felszólító módjel az uráli alapnyelvben már feltehető.” Mivel a felszólítás univerzális nyelvi funkció, nem szükséges külön bizonyíték, hogy volt az ősmagyarban is felszólító mondat. Mint a következő mondat utal rá, nem kell ahhoz felszólító modjel (tegyük hozzá: felszólító módú igealak sem!), hogy felszólító mondatról beszélhessünk. De akkor mi értelme az idézett mondatnak?
• 259. „Nézzen utána a szakirodalomban az egyszerű mondat ösmagyar kor előtti történetében, hogy milyen viták és problémák vannak!
  • Egytagú vagy kéttagú lehetett-e az alapmondat?
  • Nagy horderejű változás: a harmadik tag megjelenése. [...]”
  Lenne olyan, aki azt hiszi, hogy a ma ismert mondatszerkezetek az előmagyar (rekonstruálható) korban alakultak ki? Ha ez még tényleg vitatéma, akkor nagyon nagy bajok vannak a magyar nyelvtudományban!
• 262. Az, hogy az uráli-finnugor-ugor korra nem tudunk rekonstruálni alárendelő kötőszókat, még nem jelenti, hogy nem is voltak. Lehet, hogy csak kiszorultak. Hiányuk mellett sokkal erősebb érv, hogy sok uráli nyelvben tűnnek nagyon újnak az alárendelő mondatok, ill. kötőszók. (A kötőszók hiánya még nem jelenti a megfelelő összetett mondatok hiányát.)
• 264. A szabadabb és kötöttebb szerkesztésmód miben mutatkozik meg?
• 266. Hadrovics rendszeréről sem korábban nincs szó, sem a továbbvezető irodalomban nincs rá utalás.
• 268. „életétét” – Gondolom, sajtóhiba „életét” helyett.
• 268-270. Ez megint nem az ősmagyarhoz tartozik, egy bevezető fejezetben lenne a helye.
• 271. A szövegemlékek amúgy is alig tükröznek valamit az élőbeszédből, ráadásul legkorábbi szövegemlékeink vagy fordítások, vagy idegen minták alapján jöttek létre. Az ősmagyar korból még ilyen szövegemlékeink sincsenek. Ősmagyar szövegtanról beszélni vicc, szemtelenség, okkultizmus.
• 273. Az, hogy a huj-huj harci kiálltásokat mint fennmaradt szöveget kezeli, felháborító szemfényvesztés. „Ennek az idézett ősmagyar [tenném hozzá: a merseburgi ütközet 933-ban volt, tehát valójában ómagyar] kiáltásnak a hangzása lehetett hosszú, magas hangfekvésű, elnyújtott, de az is lehet, hogy ritmusosan, mélyen, pergőn kiáltozták.” Ez lenne a tudományos megközelítés? Akkor én is kiegészítem a rekonstrukcióval az ősmagyar szövegtant. Volt, amikor az ősmagyarok is hallgattak. Ezt az egyszerű felépítésű, archaikus szövegtípust semmit- vagy éppen sokatmondó pillantásokkal is kísérhették. Jellemző ez a típus az alvó ősmagyarokra is, ilyenkor a szöveg struktúráját dünnyögések, morgások bonthatták meg, mi több, horkolás is megtörhette.
• 273. „(Erről lásd a Helyesírástörténeti fejezetet.)” A fejezet címe Helyesírás-történet, tehát kötőjellel és az -i képző miatt kisbetűvel lett volna írandó (ugyanúgy, mintha nem a címére, csupán a tartalmára utalnánk).
• 273. Bár a csatakiáltás szöveg, a rovásírással készült címkeszerűségek, feliratok nem azok. Világos.
• 274. „[...] kétkarúság, kiegyenlítettség, amelyet az írott szöveg – hangos szöveg kettőssége, léte nyújt.” – Azaz az írásbeliség nélküli nyelvek óriások lehetnek, de akkor is félkarúak, kiegyenlítetlenek (korcsok? nyomorékok? fattyúk? bénák? vércikik? gázok?). Rendben. Annyit azért mégiscsak hozzá kell tennem, hogy az írásbeliséggel rendelkező népeknél is gyakran analfabéta a lakosság túlnyomó többsége. (Magyarországon is jelentős a funkcionális analfabéták száma. Jelent ez bármit a magyar nyelvre nézve?) Végül is hány nyelv kétkarú?
• 274. Miért kellett lennie feltétlenül szöveghagyományozódásnak? Ha volt is, ez mennyiben érintette a nem hagyományozódó szövegeket?
• 274. Mi az a„gondolkodástörténet”? Melyik tudományág foglalkozik vele?
• 274. Az 1. valószínűsíthető szövegjellemzőhöz: Miért olyan biztos, hogy az ősmagyaroknak (ugoroknak, finnugoroknak, uráliaknak) nem voltak igen összetett szövegeik, pl. hősénekeik, eposzaik, mondáik stb.? Miért valószínű, hogy az ősi szövegek egyszerűbbek voltak?
• 231-274. Ami tartható az itt elmondottakból, az mind olyan általános, hogy bármely nyelvről, amelyről nem tudunk mást, csak hogy nincs írásbelisége, elmondható.
• 276. Nevetséges azt feltételezni, hogy a népköltészet, az orális irodalom csak a honfoglalás előtti időkben jelent volna meg.
• 277. Ha Pais Dezsőre utal, akkor miért nincs a továbbvezető irodalomban?

Visszatérve a 16-17. oldalhoz fűzött megjegyzésekhez: ez a fejezet jól példázza, hogy a magyar nyelvtörténet, de legalábbis az ősmagyar kutatása nem lehet meg a rokon nyelvek kutatása nélkül. Ennek szerencsésebb bizonyítéka, hogy a fejezet szerzői is gyakran kénytelenek hivatkozni a rokon nyelvek adataira. Szerencsétlenebb az az eset, amikor az ősmagyarra vonatkozóan olyan állításokat tesznek, amelyek összeegyeztethetetlenek az uralisztikai kutatások eredményeivel. Még szerencsétlenebb az az eset, amikor úgy képzelik, hogy az ősmagyar a korai szakaszában még csak amolyan félnyelv, korlátozott képességű kommunikációs rendszer volt, mely az ősmagyar folyamán vált igazi nyelvvé.

Szomorú látni, hogy a fejezet nyolc szerzője körében egyetlen sincs, akinek a bibliográfiába bekerült volna legalább egy olyan cikke, amely a rokon nyelvekkel (is) foglalkozik. Ha ez általában az ősmagyar kutatások uralisztikai megalapozottságára is következtetni enged, akkor... akkor hagy ne nekem kelljen következtetnem.