Az ómagyar kor

• 281-300. A fejezet igazi haszna az lenne, hogy segítené a források olvasását, ezért az lenne a célszerű, ha elsősorban arra összpontosítana, hogy az egyes betűk milyen hangokat jelölhettek. Sajnos inkább fordítva teszi, és a kevés kivétel esetében is inkább csak részletkérdésekkel foglalkozik (pl. hogy az a labiális a-ként vagy illabiális ȧ-ként olasandó-e), melyek nem igazán fontosak a diákok számára, akiknek feltehetően minden egyes szó kiolvasásáért keményen meg kell küzdeniük. (Ráadásul a görög betűk olvasásáról egy szó sem esik, pedig a diákok aligha olvasnak görögül...)
• 282. Volt-e valaha a magyar magánhangzórendszerben négy szembenálló nyílásfok?
• 283. Mire támaszkodhatunk a χ > h változás meghatározásakor?
• 283. Az ÓMS buthurut olvasata miért [bútöröt]? Maga az alak mivel utal ö-re?
• 283. „[...] valódi jelentősége azonban csak hosszú szünet [...] után alakul ki.” – Milyen szünet? Közben nem működött a kancellária?
• 284. Nem egészen világos, hogy ha csak ezek a nyelvemlékek adottak, akkor hogyan mutathatnak rokonságot a kancelláriai helyesírás 12. sz. változatával, hiszen ebből a korból nincs említve emlék... Nyilván arról van szó, hogy a kancelláriai latin szövegek 12. sz. magyar szorványemlékeire hasonlítanak, de ezt nem ártott volna világosabbá tenni.
• 284. Mi az a henye h? Ha a diák úgyis tudja, minek tankönyv?
• 284. Az, hogy a c k értékben e, é, i, í előtt nem fordul elő, valóban a „középkori latin ejtésben leli magyarázatát”? Nem inkább a latin helyesírásban?
• 284. „A kéziratok hasonmás kiadása egyébként azt is jól mutatja...” A hasonmás kiadások – jó esetben – mindig azt mutatják, amit az eredeti. Ha itt a hasonmás kiadásokra hivatkozunk, akkor bárhol megtehetjük. A hasonmás kiadás azonban nem tárgya, hanem eszköze a kutatásnak.
• 285. Érdekes, hogy a palatalizált χ jelöléséről beszél, holott ez csak egy allofón volt, és az allofónoknak ritkán van önálló jelük. Végképp téves χ' – j párról beszélni, mivel csak az utóbbi fonéma.
• 285. „[...] csak a korai [...] görög nyelvű emlékek adnak lehetőséget arra, hogy visszaadják [a γ] fonetikai sajátosságait.” Egy betű (néhány speciális fonetikai átírás kivételével) sosem adja vissza jelölt hang a fonetikai tulajdonságait, az írásban bármilyen fonetikai tulajdonságokkal rendelkező hangot önkényesen megválasztott betűvel adhatunk vissza.
• 285. A h jele már első emlékeinkben a h:” – Tekintve, hogy a h a χ-ből fejlődött, és nehéz meghatározni, pontosan mikor (akár nyelvjárási különbségekkel is számolhatunk), ez merész kijelentés. Mi zárja ki, hogy a HB. chomov alakjáben nem a h van ch-vel jelölve (pl. a hagyomány alapján)? (A bognar is bagnarnak olvasandó, mert a németben Wagner van? vö. 303.)
• 285. Nekem legalábbis furcsa, hogy a németországi latinban a ge, gi betűkapcsolatokat [gye]-nek, [gyi]-nek ejtették volna, mivel a németben nincsenek és nem is voltak palatális mássalhangzók, márpedig az várható, hogy a latin ejtést az anyanyelv hangrendszere befolyásolja.
• 286. A tj, dj miért [ty], [gy]? Van-e ebben a korban hasonulás? És ha van, hosszú-e a mássalhangzó kapcsolat? De ha [ty], [gy] van, akkor sem mondhatjuk, hogy a tj, dj [ty]-t, [gy]-t jelöl, hiszen csak a t+j, d+j fonémakapcsolatokat jelölik így. (A szerző módszerét követve mondhatnánk, hogy a [d]-t jelölheti t is, pl. az [údban] alakban.)
• 287. Ha a megjelölt öt veláris mgh. jelölésére csak három betű (a, o, u) szolgált, akkor ezek szerint a veláris ı-t is ezek valamelyikével írták?
• 287. Az eltolódást nyilván nem az okozta, hogy az o az a-t is jelölhette, hanem az, hogy miközben a mgh-k nyíltabbá váltak, a helyesírás időnként konzervatív maradt.
• 287. Az igaz, hogy az ad etimológiája nyílt mgh-ra megy vissza, de ennek illabiálisnak kell lennie. Az pedig semmivel sem zárható ki, hogy korábban a magánhangzó zártabbá vált volna. (L. n Wagner > bognár.)
  Ha ma a van, akkor mindig is az volt? Miért nem keletkezhetett ez az a o-ból, ha az o > a amúgy is közönséges változás? Bátran persze sokmindent feltételezhetünk, de olyan bátorság ez, mint nyolc sör után a volán mögé ülni.
• 288. „[...] csak a vagylagos olvasat közelíti meg az egykori valóságot.” – Nyilván a hangváltozások idején feltételezhetjük, hogy különböző ejtési variánsok is voltak, csak nem biztos, hogy ott, akkor és annál a lejegyzőnél. Az esetek többségében nyilván csak az egyik lehetséges olvasat felel meg a valóságnak, csak éppen nem tudjuk, melyik.
• 288. A veláris ı-nek nincs saját jele, mert hol i-vel, hol u-val írják? Akkor az a-nak sincs, mert hol a-val, hol o-val, az o-nak sincs, mert hol o-val, hol u-val írják, nem is szólva a többi ingadozó helyesírású hangról... (Az alsó táblázat alapján az ı még a stabilabbak közé tartozik!)
• 293. „[...] az összetett szavak egybeírva szerepelnek: [...]” – Milyen alapon nevezhetjük ezeket a szerkezeteket az adott szinkróniában összetett szavaknak?
• 296. A példák között felbukkan a r 2 jele, de erről sehol nem esik szó.
• 298. A „megfeketedett ezüst” milyen szín? Miben tér el a feketétől?
• 301. Ha a χ fura jelölése nem sajtóhiba, hanem azt kívánja jelezni, hogy a χ csak veláris mgh-k előtt jelenik meg, ez további kérdéseket vet fel. (Mindamellett, hogy a jelölés így is szerencsétlen, hiszen azt sugallja, hogy a mássalhangzórendszernek egy mássalhangzó+magánhangzó-kapcsolat is eleme, ami ugyabár nonszensz.) Vannak ugyanis olyan szavaink, amelyek már a korai nyelvemlékekben is megjelennek (ráadásul kiterjedt szócsaládjuk van, mint a hely-nek), de bennük a h után palatális magánhangzó áll. Ha ez [χ] ejtésű, akkor a χ palatálisok előtt is megjelent, ha pedig [h], akkor vagy egy külön h fonémáról kell beszélnünk (és feltüntetni a táblázatban), vagy pedig a χ olyan allofónjáról, amely palatális magánhangzók előtt jelenik meg – ebben az esetben azonban megint arra kellene jutnunk, hogy a χ fonéma nem csak veláris magánhangzók előtt fordulhatott elő. Mindemellett vegyük figyelembe, hogy a χ mássalhangzók előtt is előfordult, így maradjunk annyiban, hogy természetesen sajtóhibáról van szó, mely sajnálatos módon háromszor is előfordul.
• 301. Gyanús, hogy a cs alveopalatális, míg a dźs palatális. Van ilyen rendszerre példa élő nyelvekben?
• 302. „a *-k- ból” – helyesen: a *-k-ból.
• 302. Miért a hold(világ)? Miért nem egyszerűen a hold?
• 303. A dentilabiálist nem labiodentálisnak szokás nevezni?
• 305. „Hangátvetéssel módosul a szótaghatár az 1521: Konha kees adatban.” Szögezzük le rögtön, hogy egy adatban statikus természetének köszönhetően nem módosulhat semmi. Egy adat legfeljebb tanúskodhat egy változásról (más adatokkal szembeállítva). Másfelől kétséges, hogy itt valóban a szótaghatár változott-e, hiszen a szótagstruktúra CVC-CV volt és maradt. Harmadrészt: ez a példa abszolút semmit nem mond arról, hogy miként próbálták elkerülni a h használatát.
• 306. „[...] a határozott ragozású forma még dj hangot takarhat: [...]” – Nem inkább dj hangkapcsolatot? (Különben micsoda fogalmazás ez, mi az, hogy egy alak valamilyen hangot (hangkapcsolatot) „takar”? Legfeljebb ha valamilyen írásmód, de nem egy nyelvtani alak!)
• 306. Mire alapozza, hogy a tj mássalhangzó után hamarabb palatalizálódott, mint magánhangzó után? Ha így is van, valamivel indokolni kellene! (Szerencsétlen az a megfogalmazás, hogy „mássalhangzó-torlódás esetén” hiszen a tj önmagában is mássalhangzó-torlódás.)
• 307. A török *tï?γuq alakban mit jelöl a kérdőjel?
• 310. „szl. sętь > HB: szent” – A szó végén nem ь-nek, hanem ъ-nak kellene állnia. Azok a diákok, akik nem járatosak a szlavisztikában (mondanunk sem kell, a túlnyomó többségről van szó), nem fogják érteni, miképp került a magyar alakba az n. (Itt kell megjegyeznünk azt is, hogy a kiadó választhatott volna a latin betűkhöz jobban illeszkedő cirill betűtípust is: ráadásul ez nem is kurzív, csupán döntött.)
• 310. Ha itt nem is beszél a zöngésség, ill. a képzés helye szerinti hasonulásról, illene megemlíteni, hogy hol beszél róla.
• 311. A [szümtükχel] alakban mi a χ, ha nem hasonulás eredménye?
• 312. A β fejlődését mutató ábra kételyeket ébreszt: kérdéses, hogy az unoka a magyarban lehetett-e akár csak rövid ideig is βnuka – ha a kétnyelvűek esetében lehetett is, ők feltehetőleg a szláv alaknak megfelelően vnuká-t mondtak (labiodentális v-vel). A szó belsejében pedig, ha kieshetett, akkor a későbbi v éppúgy lehet későbbi hiátustöltő, mint közvetlen folytató.
• 313. A czoyathokky alakban nem co indulatszó, hanem cojat ige van.
• 313. A Kanizsa – Kenese kettősség nem csak időbeli eltolódással, hanem nyelvjárási, ill. nyelvszociológiai (tartós, kiegyensúlyozott kétnyelvűség) helyzettel is magyarázható.
• 314. Ha a d az s-re hátraható hasonulását megakadályozta az, hogy nem volt zs, akkor a -bAn stb. esetében miért nem? Különben is: általában megakadályozza egy allofón megjelenését az, hogy önálló fonémaként nincs meg a rendszerben? Vö. még a 317. oldalon írottakkal: a magyarázat szerint a dzs allofónként előfordulhatott, méghozzá a cs allofónjaként.
• 314. Ha itt azt állítja, hogy eredeti h az ősmagyarban is előfordulhatott, akkor miért nem szerepelt a táblázatokban (122, 310. o)?
• 314-315. Mivel a mai szinkrón elemzések nem mutatják fonémának a dz-t, vagy nem számolhatunk ómagyar kori megjelenésével, vagy később számolnunk kell eltűnésével is.
• 316. A táblázatból a kihalt mássalhangzók közül hiányzik a χ.
• 316. Az, hogy összetételi határon jelenik meg az, ami szóhatáron egyébként is (adott esetben az f az utótag elején), említésre sem méltó tény, hiszen az összetett szavakban a tagok önálló fonológiai tartományként (fonológiai szóként) viselkednek.
• 319. Azért mégiscsak magyarázatra szorulna, hogy a szóvégi o-t miért á-val, és miért nem az első látásra hozzá közelebb álló u-val helyettesítik. (A mai szlovénban a seno véghangsúlyos, de az o zárt ejtésű, az u-hoz áll közelebb. A čudo viszont hangsúlytalan, de viszonylag nyílt ejtésű.)
• 321. Mivel a (legalábbis a mai) románban van veláris ı (betűjele î, â), a magyarázat csak akkor lehet helyes, ha a veláris ı új fejlemény. Erről nem mond semmit.
• 321. Jelölt-e a görög írásban a γ valaha affrikátát? Miért jelölik τζ kapcsolattal ([cs]?) az Álmos s-ét? A Tas-ban viszont ugyanezt a hangot σ jelöli...
• 322. A -di kötőjele az előző sor végén maradt.
• 325, 329. Az a o-val, az o u-val való jelöléséről szóló fejtegetés itt sokkal világosabb és értelmesebb, mint a helyesírástörténeti alfejezetben.
• 332. „[...] az első szótag nyúlását a hangsúlyon kívül elősegíti a hátraható hasonulás is.” Tudtommal hosszúsági hasonulás sehol nem figyelehtő meg a világ nyelveiben: éppen ezért nem tartják a hosszúságot fonológiai jegynek. Az árok, bársony, sárkány szavakban a nyúlásban közrejátszhatott az r is, melyhez hasonló hatása ma is megfigyelhető (ha kódában áll).
• 333. A γ-t nem kellene félkövérrel szedni (vagy a β-t is úgy kellene).
• 333. A TA idején a leány már valószínűleg nem tekinthető összetett szónak, mivel sem a *le, sem az *ány nem fordul elő önállóan.
• 335. Ugyanez vonatkozik a magyar szóra.
• 338. Az illeszkedés elmaradását azzal magyarázni, hogy homonímia jött volna létre, nem éppen szerencsés: a már meglevő változat ugyanis így is, úgy is homoním egy másik alakkal, és ez valószínűleg nem túl zavaró, ha századokon át nem küszöbölődik ki.
• 345. Bár a tővégi magánhangzók rövidülésének idejével foglalkozó okfejtés helyesnek tűnik, némi kétség így is marad: annak, hogy a tővéghangzó a Horger-törvény következtében szó belsejében is kiessen, semmi akadálya, így előfordulhat, hogy ezek a névutók már a tővéghangzók kiesése előtt raggá váltak. Nyilvánvaló azonban, hogy a szóbelseji hosszú magánhangzók rövidülését hasonló hangváltozás nem okozhatta volna. Ezért aztán nem zárhatjuk ki, hogy a tővégi á, é rövidülése hamarabb vagy ugyanabban az időben ment végbe, mint a tővégi u, ü lekopása.
• 345. Még ma is kétséges, hogy a -kor ragnak tekinthető-e (nem jelenhet meg többesjel, birtokos személyjel mellett), ráadásul az összes toldalék közül kilóg (mindig o van benne, nem illeszkedik), továbbá csak bizonyos tövekhez kapcsolódhat. Nem szerencsés tehát ezzel példálózni.
• 347. Hogy a műveltségváltás miképp okozhatta a beszédtempó gyorsulását, az itt is homályban marad.
• 352. Az mégiscsak igényelne valamilyen magyarázatot, hogy az a ~ á és az e ~ é váltakozás a mai napig megmaradt, míg az i ~ í már az ómagyar kor közepén megszűnt.
• 353. „Ez a tendencia csak három vagy többszótagú szavakban fejti ki a hatását, viszont ilyen hosszú az ómagyar korban csak úgy lehetett, ha a tővéghangzója megvolt.” – Ez azért meglepő állítás, mert egy agglutináló, képzőkben gazdag nyelvről van szó...
• 353. Beavathatná a szerző az olvasót abba a rejtélybe, hogy honnan tudhatjuk, hogy a h szóvégi helyzetben a kései ómagyar kortól kezdett lekopni, ha a helyesírás végig megőrizte...
• 354. Annak, hogy a mező, varjú és bíró szavak különböző típusba tartoznak, miért az analógia az oka? Azt hinné az egyszerű olvasó, hogy az analógia egyformává tesz, nem különbözővé... (A következő oldalon található magyarázat egyedül a varjú fejlődésében utal analógiára, a másik kettő kialakulásában az analógia szerepét nem említi.)
• 356. Kávé már az ómagyar kor végén? Ki gondolta volna!
• 356. Mi a különbség a (nem létező) egyalakú igető és a mássalhangzóra végződő változatlan tőbelsejű igetövek között? Ha a néz, hal nem egyalakú, akkor mi(lyen) lenne az?
• 357. A káromlat szóban a -lat miért képzőbokor? A káromlat a káromol ige -at képzős alakja, a lat szegmentum tehát két (véletlenül) egymás mellé került képző. Hasonlóképpen hogyan lehet a hasadozba -doz képzőbokrot belelátni? Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy önálló használatú károm, ill. (szemantikailag ide tartozó) has tövet nem ismerünk.
• 358. „A -féle és a -nemű az ómagyar korban még csak úton van a képzővé válás felé.” Bizonyára még ma is, hiszen az ezt alátámasztó érvek közül az egyik (nincs illeszkedő párjuk) ma is igaz, a másik (csak bizonyos típusú alapszavakkal hoznak létre származékot) viszont irreleváns, hiszen általában a képzők is alaposan megválogatják, hogy milyen alapszavakhoz kapcsolódnak (a -féle ilyen szempontból nem is túl válogatós, hiszen szinte minden főnévhez hozzátehető).
• 358. Birtokjogi szempontból vált fontossá, hogy a személyeket kételemű nevekkel egyértelműen megkülönböztessék. Na ja. Oroszországban meg már annyira bonyolultak voltak a birtokjogi viszonyok, hogy három névre is szükségük volt. (Ez persze csak vicc: az oroszoknak azért van három nevük, mert olyan sokan vannak!)
• 358. Reggelire 'kifli'-t ettem és 'tej'-et ittam. Eközben tűnt fel, hogy a 4. pont idézőjelhasználata kissé fura.
• 358. Kérdéses, hogy van-e egyáltalán -si képző, és nem csupán az -i képző egy igen korlátozott használatú alakváltozatáról van-e szó...
• 360-361. Miért nem lehetett a képzőket háromhasábos (alak – példa – jelentés) táblázatokban bemutatni? Kínosan szánalmas! Különösen, hogy az azonos alakú képzők kétszer-háromszor (az -at/-et négyszer is!) szerepelnek, ahelyett, hogy egy sorban látnánk különböző funkcióikat. (Még érthetetlenebb a dolog, ha figyelembe vesszük, hogy a Magyar nyelvtörténet alapját képző A magyar nyelv történeti nyelvtana I. kötetének 239., ill. II/1. kötetének 300. oldalán ugyanezek az adatok normálisan elrendezve is megtalálhatóak, azzal a különbséggel, hogy ott példák nincsenek, mindössze +-jelek jelzik, ha a képzőnek megvan az adott funkciója.) Sajnos az sem derül ki, hogy sok képzett alak poliszém (pl. a nyílás nem csak a cselekvés eredménye, hanem cselekvésnév is lehet). A példák sem mindig meggyőzőek. Az eredet aligha a cselekvés (eredés) helyét fejezi ki. Ha a tölcsérről leválasztom az -ér képzőt, a tölcs- igető marad: én ilyet nem ismerek, talán a régiségben volt? Az eledelről leválasztva a -del képzőt ele- marad, de ilyet sem ismerek; ha feltételezem, hogy a jelentése 'eszik', akkor viszont az eledel inkább a cselekvés tárgya, mint eszköze. A használatlan nem egyszerűen a cselekvés elmaradását, hanem a jelzett szóra irányuló (é.: tárgy) cselekvés elmaradását jelenti. És ezek még csak a legkirívóbb példák.
• 361. A feledkezikben hol a visszaható jelentés? Ha visszahatásról lenne szó, 'feledi magát' lenne a jelentése. Egyáltalán: a régiségben használatos volt igekötő nélkül is?
• 361. Képző-e a -hat/-het? Hogy ma nem, az biztos, de akkor?
• 362. A nyájaskodikban tényleg a -kodik képző s-sel bővült változata van meg? Tudtommal a nyájas esetében is kétséges, hogy a ma is élő 'kedves' jelentésében összefügg-e a nyáj szóval. A nyájból közvetlenül levezetni a nyájaskodik-at finoman szólva is elkapkodott lépésnek tűnik.
• 362. Mivel az igenevek az igei paradigma részei, jelölőik nem képzők.
• 366. Furcsa, hogy a múlt idő határozott ragozásában egy mondá > mondoá > mondá fejlődéssort vázol fel a szerző. Nyilván a nyelvemlékek alapján (HB), de akkor sem ártana kommentálni ezt a furcsa fejlődési vonalat.
• 368. „az így vagy úgy létrejött új ragoknak szűkebb, de precízebb lett a jelentése.” No comment.
• 369. A birtokviszonyok kifejezése a mai nyelvben nem háromféleképpen (székláb – a szék lába – a széknek a lába) történik, hiszen a székláb típus használata egyfelől sokkal szűkebb (tkp. szinte csak az egész–rész típusú „birtoklás” kifejezésére használható), pl. *Pistafüzet – Pista füzete, másfelől sokkal tágabb, hiszen a két főnévből álló összetett szavak jelentése nagyon sokféle lehet: a férfiing sem ugyanaz, mint '(az/egy) férfi inge' (nőnek is lehet férfiinge), a versenyautó sem '(a/egy) verseny autója' stb. (Ezzel szemben az 'az X Y-ja' és az 'az X-nek az Y-ja' szerkezetek jelentése mindig ugyanaz.)
• 369. A TA. ruuoz licu nem feltétlenül elemzendő birtokos szerkezetnek, hiszen a rókalyuk nem feltétlenül egy róka lyuka (inkább csak egy róka ásta, ki tudja, azóta merre jár, vö. még Pista rókalyuka, ami nem ugyanaz, mint Pista rókájának a lyuka). És mellesleg a rókalyuk a mai magyar helyesírás szerint egybeírandó, így kellett volna írni a jelentés megadásakor is.
• 369. Az a szék lábának a formája esetében mi ékelődött be, és mely tagok nem szomszédosak, hogy szükség van a -nak-ra?
• 369. Az orosz '6' jelentésű szó első betűje közönséges s, nem pedig „scsá”. Mindemellett a példák nem túl meggyőzőek, hiszen az életkor betöltése nem birtokviszony, furcsán is hangozna magyarul, hogy hat éve van 'hat éves'.
• 370. A szer főnévből inkább -szar/-szer várható, nem -szor/-szër/-ször. Nem inkább szër az a főnév?
• 370. „[...] a -ból/-ből vagy a -ba/-be viszont még az ómagyar kor első felében is zömében névutói állapotban van:” – Akkor mi magyarázza azt, hogy mindhárom idézett példában egybeírják a főnévvel?
• 370. Erősen vitatható, hogy a -stűl/-stűl ma esetrag lenne. Valaha az volt? Mi bizonyítja? Valóban rag volt az -st? Az egyetlen felhozott példában, a hÿſegeſtben (hűségest 'hűségesen') az s melléknévképzőt és a t (bizonyára történeti locativus) ragot ismerhetjük fel.
• 371. A -(V)n és a -nál/-nél között nem a szorosság vagy lazaság jelenti a különbséget, hanem az, hogy a -(V)n egyértelműen a valami fölötti, érintkező elhelyezkedést jelöli, a -nál­/-nél viszont csupán közelséget. (Kivételek persze vannak, mint a településnevek vagy egyes sajátos objektumok, pl. plafonon.)