Általános kérdések

• 13. Nagyon naívnak tűnik az az állítás, hogy a szinkrónia három évtized. A szinkrónia időtartamát az hattározza meg, hogy milyen jelenséget vizsgálunk. Ha olyan jelenségről van szó, amely évszázadokon át stabil, akkor a szinkrón metszet évszázadokat is átölelhet, hiszen a szinkrón leírásban elmondottak éppen úgy igazak az adott szakasz elejére, mint végére. Pl. a mai magyar esetrendszer leírása érvényes lehet a 17. századi nyelvállapotra is (néhány apró részlettől eltekintve). Ezzel szemben ha pl. a magyar számítástechnikai szókincs fejlődését vizsgáljuk, akkor legfeljebb néhány éves szakaszokat nevezhetünk szinkróniának. A szinkrónia nem is valóságos időszakasz: a szinkrón leírás egy nem változó rendszer leírása, és a szinkrónia az a szakasz, amelyre ez a leírás érvényes.
• 14. Furcsaságok a bibliográfiában: a Hajdú 1992 állítólag a Bakró et alii 2001-ben van [???], de a megadott oldalszámon nem Hajdú cikke áll.
• 14-15. A feladatokban: „Tekinthetők-e a nyelvi rekonstrukciók szinkrón állapotok elemeinek?” Elég furcsa dolog ilyen kérdést feltenni azok számára, akik éppen hogy elkezdték nyelvtörténeti tanulmányaikat, és akik most ismerkedtek meg a szinkrónia fogalmával. (A rekonstrukcióról pedig szó sem esett. Feltételezhetjük persze, hogy a diákok már bevezettettek a finnugrisztikába, így ismerik a fogalmat, de akkor nyilván hallottak a szinkrónia és a diakrónia különbségéről is.) A többi kérdés is inkább olyan, amiről több éves nyelvtörténeti kutatási tapasztalattal a hátunk mögött kezdhetünk el vitatkozni, nem pedig olyan, amely segít felidézni, átgondolni a fejezetben elmondottakat.
• 16-17. „A magyar nyelv hozzávetőlegesen 3000 éves. [...] Idősebb például az összes szláv és újlatin nyelvnél.” „A magyar nyelv története akkor és azzal kezdődött, hogy a leendő magyar etnikum kiszakadt az ugor közösségből [...] az ugor, a finnugor és az uráli alapnyelvek más nyelvek voltak, mint a magyar, így elemzésük nem lehet a magyar nyelv történetének a tárgya.” Ezek az állítások mind tévesek. Először is nincs értelme azt számolgatni, hogy egy nyelv hány éves. Minden nyelv (a mesterséges nyelvek és a pidzsinek–kreolok kivételével) története az idők homályába nyúlik vissza, függetlenül attól, hogy milyen távolságra tudjuk ezt a történetet visszavezetni. A tankönyv szerzői iránt érzett minden tiszteletem ellenére kénytelen vagyok ostobaságnak minősíteni azt az elképzelést, hogy egy nyelv akkor születik meg, amikor legközelebbi rokonától elválik. Ilyen alapon azt kellene mondanunk, hogy a szerb (vagy a horvát) nyelv tíz-tizenöt éves, hiszen azelőtt szerb-horvát (esetleg horvát-szerb) nyelvről beszéltünk (mi több, ők maguk is!). Ha ez a megközelítésmód igaz lenne, csúnya következményei lennének annak, ha a csángó nyelvjárás fennmaradna, de tovább távolodna a többi magyar nyelvjárástól: előbb-utóbb önálló nyelvnek kellene minősítenünk, és akkor kiderülne, hogy a magyar alig öt-hat-hétszáz éves, hiszen akkor szakadt ketté a csángómagyar / magyarcsángó alapnyelv. Az sem igaz, hogy az ugor és a magyar más-más nyelvek, hiszen ha a kései ugorról, ill. a korai ősmagyarról beszélünk, akkor ugyanarról beszélünk (hasonló viszonyban van egymással a kései finnugor és a korai ugor, a kései uráli és a korai finnugor). A magyarnak az uráli, a finnugor és az ugor ugyanúgy korábbi állapota, mint az ősmagyar vagy az ómagyar, azzal a különbséggel, hogy az ősmagyar kor elejétől nem szakadt több nyelvre (vagy legalábbis nem tudunk ilyen szakadásról). Ez azonban nem a nyelvet érinti, legfeljebb a nyelvtörténeti kutatások módszertanát, a két nagy korszakot (az előmagyart, ill. az önálló magyart) ugyanis különböző forrásokból kutathatjuk – az átmenet azonban itt sem éles, hiszen az előmagyart elsősorban a rokon nyelvek, az ómagyart már főképp az írott források alapján kutathatjuk, míg az ősmagyart igazán egyikkel sem. A két diszciplína – uralisztika (finnugrisztika, ugrisztika), ill. magyar nyelvtörténet – közötti különbségtételt tehát nem az indokolja, hogy különböző nyelveket kutatnak, hanem az, hogy ugyanazon nyelv történetének más-más szakaszát, más-más források alapján és következésképpen más-más módszerek segítségével.
• 17. Kétséges, hogy a mobiltelefon, a számítógép, a világháló, a globalizáció mennyire nyomta rá a bélyegét a magyar nyelvtörténetre (különösen, ha a szinkrónia 30 év, a jövőről meg nem tudhatjuk, mit hoz, l. a szocialista társadalom szókincséről szóló áradozásokat egyes korábbi szakirodalmakban). Hasonló megállapítások a CD-ről mint nyelvemlékről a következő oldalon. Az azonban már túlzott visszakozás, hogy „ezek [a képes-hangos felvételek] még a szinkrónia hírnökei, s mint ilyenek nyelvemlékké csak később válnak.” (19.) A háború előtti felvételek jól mutatják, hogy az ë-zés akkor még köznyelvi norma volt, a Meseautó c., a harmincas években készült film tanú arra, hogy akkoriban a defekt szó még a mainál szélesebb értelemben ('műszaki hiba', és nem 'a gumiabroncs kilukadása') volt használatos.
• 17. „[a trianoni béke után] széles körűvé válik a kettősnyelvűség” -- Ez is kétséges. Először is, a kétnyelvűség – tudtommal ez a bevett terminus – nem volt ritka korábban sem a nemzetiségiek által lakott területeken, és a nagyvárosokban (pl. Budapesten) sem. Utána viszont inkább homogenizálódás következett be (a szórványok mind Magyarországon belül, mind azon kívül) a többségi nemzethez asszimilálódtak, az ő kétnyelvűségük megszűnt. A határon túli magyarok kétnyelvűvé válása (ahol ez korábban nem volt meg) inkább csak a hatvanas évekre lett jellemző, az anyaországban viszont szinte csak a magyart használták, és még a világnyelvek ismerete is nagyon alacsony volt, és az is a mai napig.
• 17. Kár, hogy az új és újabb magyar kor szétválasztását indokló szöveg nem került be a kötetbe. Mindenképpen ide tartozna annak az indoklása, hogy miért pont ezeket a korszakokat különböztetjük meg. Személy szerint úgy vélem, hogy a korszakolásnak az egyik legfontosabb tényezője, hogy más-más források (nyelvemlékek) állnak rendelkezésre a kutatáshoz (az ősmagyarnak gyakorlatilag nincsenek nyelvemlékei; az ómagyarnak inkább csak szorványai, rövid szövegemlékei vannak; a középmagyar már gazdag emlékekben, az újmagyartól kezdve pedig gyakorlatilag végtelen a vizsgálható szövegek száma – ilyen szempontból határnak tekinthető az 1920-as év is, hiszen kb. ettől kezdve vannak bővebb hangzó nyelvemlékeink), és ezek más-más kutatási módszereket tesznek lehetővé (követelnek meg).
• 18. Nem világos, mit ért a szerző azon, hogy a rendszertörténet [mi is az?] kutatásához csak azok, a nyelvek történetére utaló tényanyagok használhatóak fel, amelyek a nyelvi rendszer diakróniájának megismerését segítik elő. Példának okáért egy nyelvemlék nem tesz mást, mint kora (helye, szerzője, esetleg másolója stb.) nyelvállapotát (szinkróniáját) tükrözi. A diakrónia ilyen szinkróniák közötti különbségek alapján kutatható.
• 19-20. A mai nyelv szerepét a nyelvtörténeti kutatásban elsősorban abban látja, hogy a korunkban megfigyelhető változásokhoz hasonlóan mehettek végbe a korábbi változások is. (Azaz tulajdonképpen a szociolingvisztika, részben a pszicholingvisztika eredményeiről van szó.) Ezekben az esetekben talán jobb lenne, ha nem a mai nyelv jelenségeit, hanem az általános nyelvtudomány eredményeit tekintené a nyelvtudomány forrásának (különös tekintettel arra, hogy ezek a jelenségek a konkrét nyelvektől függetlenek, így Labovnak az angolra vonatkozó vizsgálatai éppúgy érvényesek a magyar nyelvtörténetre, mint a kortárs magyar kutatások). Ugyanakkor szóba sem hozza a szinkrón törvényszerűségek, váltakozások, rendhagyó alakok szerepét, ill. az ezekre támaszkodó belső rekonstrukciót, amelyeknél a mai nyelvállapot valóban a nyelvtörténeti kutatás fontos forrása. A BBB-ral szemben nem említi a nyelvjárások szerepét sem, ami a szerző személyét tekintve meglepő, hiszen az ő szerkesztésében jelent meg az Osirisnál egy modern nyelvjárástan.
• 21. Az átvétel időpontját az ószláv nazálisok alapján meghatározó példa ebben a formájában nem túl meggyőző. Ha ugyanis a szlovénban fennmaradt nazális magánhangzó, és mint tudjuk, a magyar szláv jövevényszavainak nagy része a szlovénből származik, akkor közel sem biztos, hogy minden nazálismegőrzést mutató példa a 12. századnál korábban került a magyarba. (Ettől függetlenül persze az állítás lehet igaz, de ebben a formájában sántít.)
• 21. A tükörfordítás megléte önmagában nem bizonyítja meggyőzően a kétnyelvűséget. A komiban pl. vannak finn tükörszavak (pl. nyvjort 'barátnő' a finn tyttöystävä, jurkar 'főváros' a finn pääkaupunki alapján), de a kétnyelvűség nagyon szűkkörű (és gyakorlatilag inkább idegennyelv-tudásnak tekinthető, mint valódi kétnyelvűségnek). Mindemellett bármilyen jövevényszó átvételének alapfeltétele valamilyen fokú kétnyelvűség.
• 21. A régi magyar nyelvkönyveket miért nem inkább a nyelvemlékek közé sorolja (sőt, nem is szomszédos alpontba), különösen, ha a szöveg explicite is kimondja, hogy „A nyelvemlékek speciális típusáról [...] van szó.” (Igaz, nem annyira következetlen, mint a BBB, amely a szótárakat a nyelvemlékek közé, a nyelvtanokat viszont külön csoportba sorolja.)
• 22. Furcsa, hogy tagadja az általános nyelvészet forrásértékét, miközben a mai magyar nyelv tanulságát éppen a megfigyelhető változásokban látja. Számomra úgy tűnik, hogy ilyesmire (a nyelvtörténeti változások általános, nyelvekhez nem kötött törvényszerűségeire) vonatkozik a 4. kérdés is.
• 24. „A „[társadalmi] szükség[let]” itt szociolingvisztikai értelemben értendő. A szóban forgó fogalom strukturális nyelvészeti szempontból értelmezhetetlen.” Mit mondhat ez az állítás egy, a magyar nyelv történetével éppen foglalkozni kezdő magyar szakosnak?
• 24. Kiveszett-e a magyarból a gyula méltóságnév vagy a szandzsák közigazgatásiegység-név? Semmiképpen, hiszen bármely érettségizett magyar embernek ismernie illik ezeket a fogalmakat (szemben a cinadoff szövetfajta-elnevezéssel). Kétségtelen, hogy a szavak használata visszaszorult (egyfelől mennyiségileg, másfelől a mindennapok szókincséből a szakszókincsbe), de azért hozzátartoznak a magyar köznyelvhez.
• 24. „[...] az analógia terjesztette el a kétnyíltszótagos tendenciát” Vajon tudja-e minden, nyelvtörténeti tanulmányait éppen megkezdő magyar szakos, hogy mi az a kétnyíltszótagos tendencia? Még ha van is róla fogalmuk, akkor sem illene ezt ilyen pongyolán odavetni. (A tendencia analógia útján terjed?)
• 26. A társadalmi okok által kiváltott nyelvi változásra a laikusok / diákok is könnyen találnának példát, a nyelvi rendszerből kiinduló változásra viszont aligha. Miért nincs az utóbbira konkrét példa?
• 26. „A nyelvtörténeti magyarázatokat az elemzők négy elméletbe, modellbe foglalják.” Ez az állítás több sebből vérzik. Először is a nyelvtörténeti problémákat nem csak négy elméleti keretben közelíthetjük meg (már csak azért sem, mert a bemutatott elméleteknek is számos változata van), másfelől azért sem, mert nem a magyarázataink számára keresünk elméletet, hanem elméleteink alapján mérlegeljük, mely magyarázatok lehetségesek.
• 26-27. Mennyit érthet meg egy diák az újgrammatikus iskola eszméiből ennyi alapján? Miért nincsenek konkrét példák?
• 27. „Amikor tehát azt mondjuk, hogy például az i fonéma ü-vé vált bizonyos esetekben, akkor terminológiai egyszerűsítéssel élünk, hiszen itt a fonémák alkalmazásának módjában és mértékében bekövetkezett változásról van szó.” – Én bizony nem értem, mit akar ezzel mondani a szerző. Még ha el is fogadom, hogy a fonémák megjelenése a morfémákban a fonéma „alkalmazása”, ennek következtében egy ilyen változásban a fonéma alkalmazásának mértéke változik meg, akkor sem értem, hogy miként változik meg a fonéma alkalmazásának a módja. Ha ez a mód netán arra a hangkörnyezetre vonatkozna, amelyben a változás végbemegy, akkor viszont kétlem, hogy két fonémáról, és nem egy fonéma két allofónjáról van szó. De legyen bármi is a megoldás, azt mindenképp kétlem, hogy egy nyelvtörténeti tanulmányait most kezdő magyar szakos érti.
• 28. Végképp kétséges, hogy mennyit értenek a diákok a generatív nyelvelméletre vonatkozó magyarázatból.
• 28. „Mivel pedig a nyelvi változatosság a nyelvi változás állandó forrása [...]” Igen? Hogyan? Miképp? – Talán éppen ezt kellene bemutatni ebben a fejezetben.
• 29. „A változások magyarázata funkcionális alapú: a nyelvi változások végső soron a társadalom nyelvi kommunikációs és kifejezési igényeinek felelnek meg. [...] a nyelvtörténet a nyelvközösség társadalomtörténetének része. A nyelvtörténetek a társadalmi és nyelvrendszertani okokra visszamenő változások összjátéka határozza meg.” Mennyiben kutatható a régebbi korok társadalmi állapota, ill. mennyiben hozható összefüggésbe a nyelvtörténeti változásokkal? Nyilvánvaló, hogy egy-egy nyelvtani szerkezet vagy szó elterjedése szorosan összefügghet azzal, hogy egy magas presztízsű csoport nyelvhasználatára volt jellemző, de utólag ezt meg tudjuk állapítani? Tudjuk azt, hogy bármilyen változás azért terjedhet el, mert a beszélők szociális szempontok alapján elfogadják (legalábbis nem stigmatizálják), de azt megállapítani, hogy egy-egy változat elterjedése milyen szociális kontellációban ment végbe – néhány kivételes példától eltekintve ez egyszerűen lehetetlen.
• 30-31. „2. Vegye sorra a nyelvi változás különböző elméleti megközelítéseit, magyarázó kísérleteit, s mutassa ki, melyeknek a hatása mutatható ki a magyar nyelvtudományban! Mutassa be azt, hogy a magyar nyelvtörténeti kutatások fejlődését hogyan befolyásolta a nyelvtudományi diszkurzus!” Mennyire tudhat erre a kérdésre értelmes választ adni (akár egyhetes könyvtári kutatás után) olyan, aki korábban egyáltalán nem foglalkozott nyelvtörténettel, és általában véve sem jártas a nyelvészetben?
• 31. A Telegdi 1974 tétel hiányzik a bibliográfiából. Nincsen Kenesei 1995 sem, csak 1995a és 1995b. A megadott oldalszámok alapján csak az 1995a jöhet szóba. (Ennek 1989-es kiadásával rendelkezem, abban nincs szó nyelvtörténetről.)
• 31. A hatos feladat a megkülönböztető jegyekről, redundanciáról szól, a változások nagyszabásúságára kérdez rá – honnan tudja erre a diák a választ (már ha megérti a kérdést)?
• 32. A 7. kérdés egy szakmai (irányzatok közötti) vitába rántja a tájékozatlan diákot. A 8. kérdés egyenesen a szájába rágja a „helyes” választ: „Mi a véleménye erről [a Nádasdy-idézetről]? Történeti megközelítésből nézve ugyanis nem tudunk egyetérteni az idézetben kifejezett gondolattal.” (((Csak három zárójelen belül jegyzem meg, hogy a magyarázat véleményem szerint nincs összhangban Nádasdy felfogásával, ő ugyanis – ahogy én látom – úgy gondolja, hogy nyelvtörténetileg sincs a változásnak oka vagy értelme. Nem azért, mert nem tudunk magyarázatot adni a változásra – mondjuk hogy a szóvégi magánhangzók lekopása takarékossági okoból ment végbe, vagy a határozott névelő a „pontosabb kifejezés” érdekében jelent volna meg – hanem azért, mert ezekre a változásokra nincs valódi szükség – a beszélőknek korábban miért nem volt terhes kiejteni azt a szóvégi magánhangzót? miért vannak nyelvek, amelyek jól elvannak névelő nélkül is? miért kell névelő oda is, ahol az igeragozás már korábban is jelölte a határozottságot? Persze lehet, hogy én is félreértem (vagy én értem félre) Nádasdyt.)))
• 32. A kilences kérdés szerint közismert, hogy az angol az óangollal szemben sokat egyszerűsödött. Az alaktan területén ez kétségtelen, de nem lennék abban biztos, hogy ez általánosan is elmondható. Először is tisztázni kellene, hogy mi is az egyszerűsödés. A mondatrészek alapján kötött szórend az egyszerűbb (hiszen a mondat szerkezeti sémája készen áll), vagy a teljesen szabad szórend (ahol bármit oda teszünk, ahovba kedvünk tartja)? Az az egyszerűbb, ha egy nyelvben minden ige múlt idejét magánhangzó-változás (umlaut) mutatja (ebben az esetben csak egy szabály van), vagy az, ha az időt csak néhány igén jelölik, és ott ilyen módon (ekkor csak néhány ige időjelölését kell megtanulni)?
• 33. „Ha új fogalom jelenik meg, nevet kell adni neki, hogy birtokba vehessük [...]” Mi az az új fogalom? Mi az, hogy egy fogalmat birtokba venni? Nem tudnánk kiflibe dugott virslit enni, ha nem neveznénk hotdognak? Nem attól lesz valami külön „fogalom”, hogy külön nevet kap? Pl. az egy sorban álló kerekeken guruló cipő nem külön fogalom, mert ugyanúgy görkorcsolya, mint a két nyomon haladó? Vagy ha „fogalom” minden jelenség, akkor a magyar nem tudja „birtokba venni” a 'vkinek a gyermeke házasságkötése alkalmából érzett öröm' fogalmát, mert nincsen rá külön szava? (Nem tudja „birtokba venni”, beszélni róla, sőt, talán érezni sem???)
• 33. Jó példa-e a change › csencsel a rendszerkényszerre? Nem igaz, hogy képzőtlen magyar ige nincs (tehát a rendszer nem vár el minden esetben képzőt), másfelől itt nem is arról van szó, hogy egy meglevő alak változna a rendszerkényszer hatására. Véleményem szerint a rendszerkényszer megnyilvánulása a nyelvtörténeti változásban, ill. a jövevényszavak beillesztése két külön dolog.
• 33. A szerző szerint nincs szeva alak. Szerintem van. (Más kérdés, hogy könnyen lehet: a szevasztok formából vonták el.)
• 33. Az olajgate mintája miért a Dunagate, és nem a Watergate? Valóban van olyan alak, hogy gördeszkáz (-ik nélkül)? A lézerágyú mintája lehet a rézágyú?
• 34. Az előző oldalon a belső kényszer = rendszerkényszer, itt analógia = rendszerkényszer, ha tehát belső kényszer = analógia, akkor miért kellett őket kettéválasztani?
• 34. Az a-végű főnevek beilleszkedése a ragozási mintába ugyanúgy nem nyelvi változás, mint a csencsel átvétele. (Nyelvi változás az lenne, ha nem illeszkednének be, és létrejönne egy új – a-végű, de nem váltakozó – ragozási típus.)
• 34. Sajnos éppen itt nem hangsúlyozza a társadalmi csoportok közötti különbségeket. Az egyes társadalmi csoportokban más-más egy-egy nyelvi jelenség megítélése. Hiába erősen stigmatizált a suksükölés a műveltebb rétegekben, ha más rétegekben nem az – nem is fog egyhamar kihalni.
• 35. Az Izland-példát én gyanúsnak találom, különösen azért, mert tudtommal ritkán lakott területről, szétszórt lakosságról van szó, tehát a kommunikáció nem lehetett olyan szoros. Könnyen lehet, hogy tévedek – mindenesetre jó lett volna szakirodalmi hivatkozást is megadni.
• 36. A mentek alak poliszémiáját miért kell kérdő mondatban bemutatni? A 'mentesek' jelentés ma már egyáltalán nincs meg.
• 37. Lanstyák 2003 – hiányzik a bibliográfiából.
• 38. „a) az említett változatosságtípusoknak a folyamatos változása teszi állandóan változóvá a nyelvet” – Biztos, hogy a változatosságtípusoké? Nem a változatoké? De akármelyiké is, mivel magyarázható annak a változása?
  „b) a szóban forgó változatosságtípusok nem nyelvrendszertani okok következményei”. – Ezen a ponton már nem kerülhetjük meg a kérdést: mit jelent az, hogy „nyelvrendszertani”? Miben különbözik ez a nyelvtanitól, vagy a nyelvitől? Jó lett volna ezt is tisztázni.
• 40. „Gondoljunk [...] a vigéc szóra, amely – ha átvevői értették volna – nem abban a jelentésben (tudniillik 'házaló kereskedő') honosodott volna meg, amiben meghonosodott, merthogy az átadó nyelvi szerkezet [nem inkább átadott, méginkább átvett szerkezet? a szerkezet nem ad át semmit! – FL], a német wie geht's ezt jelenti: 'hogy van? hogy vagy?'.” Nem tartom valószínűnek, hogy az átvevők ne értették volna, inkább csak nyelvi játékról van szó. (Melleseleg a 'hogy van? hogy vagy?' sem szó szerinti jelentés: a 'hogy megy?' lenne az.)
• 40. „[...] a -nok, -nök képzőt a szlávból, az -ista és a tórium képzőt pedig a latinból vették át eleink (úgyszintén jövevényszavak közvetítésével)” – valójában a képzőket nem vették át, hanem elvonták az átvételekből. (Ehhez arra sincs szükség, hogy az eredeti nyelvben valóban képzőkről legyen szó, sőt, jövevényszavaknak sem kell lenniük, elég, ha egy bizonyos végződés gyakori. Természetesen a szóvég megelevenedését segíti az, ha az eredeti nyelv alap- és származékszavai is átkerülnek, de képző nem kerülhet át.)
• 40. A latin nyelvtani terminusok valószínűleg nem minden magyar szakos számára érthetőek, ráadásul magyar terminusokkal a lényeg éppúgy elmondható lett volna.
• 40. „[...] miért ne ennék (ma: egyék:)” – Ma már nem sokan mondanák, hogy egyék, különösen nem a könyv tipikus olvasói.
• 40. „[az analitikus indoeurópai nyelvek hatására] megállt a ragok kialakulása” – ha öt ugor kori esetragból indulunk ki (vö. 169), és átlagosan századonként egy új esetrag megjelenésével számolunk, akkor ma kb. 35 ragunk lenne. Nem csak az utóbbi ötszáz évre eső öt hiányzik! Azt is tudjuk, hogy a magyar ragrendszer különösen az ősmagyar korban gazdagodott (170-172), de ennek semmi köze az érintkező nyelvekhez. A folyamat folytatódott az ómagyar korban is (370-371), miközben a szókincsben erős szláv hatás figyelhető meg. Semmi nem utal arra, hogy a ragrendszer bővülése külső hatásra állt volna meg.
• 43. „Gondoljunk az argó és a szleng neologizmusaira: többnyire messziről lerí róluk, honnan jöttek.” – Amennyiben kilépnek az argó/szleng rétegből, már nem rí le róluk semmi, amíg ott vannak, addig viszont nem az rí le, hogy honnan jöttek, hanem hogy hol vannak – és nem csak a neologizmusokról.
• 45. Az etruszk, a merja vagy a muroma nem nem változott, hanem eltűnt. Egy elhúnyt tudósról sem mondjuk, hogy amióta meghalt, nem követi tudománya új eredményeit, álláspontja megmerevedett, megragadt azon a szinten, ahol tudománya halálakor tartott. Egy halott politikusról sem mondjuk, hogy halála óta nem képes lépést tartani a geopolitikai és társadalmi változásokkal, és a nagyira sem panaszkodunk, hogy amióta meghalt, egyetlen új recepttel sem rukkolt elő. Ha egy nyelv kihal, akkor nem nem változik tovább, hanem megszűnik – bármilyen állandóságra vagy változásra vonatkozó állítás irreleváns rá nézve. Nem mondhatjuk azt sem, hogy a klasszikus latin kétezer éve nem változott: nem azért, mert változott, hanem azért, mert az ómagyarra sem mondjuk, hogy nem változott. A klasszikus latin egy mesterségesen megmerevített nyelvállapot, amelyhez mindig visszatérünk.
• 48-49. „Magyar szakos ELTE-hallgatók kérdőíves anyaggyűjtésű vizsgálata (1999) alapján azt állapítottuk meg, hogy annak megítélésében, folyamatban levő változásokat jeleznek-e a kérdőívek példái, nagy eltéréseket mutatnak a válaszok. Kiderült, hogy az adatközlők hajlamosak nyelvi változást érzékelni ott, ahol nyelvi változók állnak egymás mellett [...] Figyelemre méltó az is, hogy a folyamatban levőnek gondolt nyelvi változások számottevő részéhez az adatközlők negatív értékítéletet társítottak.” – Mivel ahol két kifejezésmód (alak, szerkezet, szó) is lehetséges, a kettő mindig konkurál egymással, az adatközlők nyilván jól érezték, hogy változásról van szó. (Még akkor is, ha a változás évszázadok óta tart és még évszázadokon át nem szorítja ki egyik változat sem a másikat.) Azon pedig végképp nincs mit csodálkozni, ha a változáshoz negatív értékítélet társul, hiszen nyelvművelésünk gyakorlata folyamatosan azt sulykolja, hogy a régi jó, az új rossz. Egy tesztben az adatközlő nyilván „helyes” választ szeretne adni, tehát az újat (vagy amit újabbnak vél) helytelennek fogja jelölni.
• 50-51. Érdemes lenne azt a feladatot adni a diákoknak, hogy az itt található zongora-hasonlatot vessék össze a 46. oldalon álló Pei-idézettel, és vonják le a megfelelő következtetéseket.
• 51. „[...] létfeltételüket csak két- vagy többnyelvűséggel biztosítani tudó miniközösségek eredeti nyelve pedig egyre inkább töredezik, s veszít teljesítőképességéből.” – Ha egy nyelvet kevesebb területen használnak, még nem feltétlenül jelenti, hogy maga a nyelv romlik, hiszen bármikor visszakaphatja az elveszett területeket. Hogyan egyeztethető össze ez az állítás a zongora-hasonlattal? (Különben is, mi az, hogy egy nyelv „töredezik”? Mi az, hogy a nyelv „teljesítőképessége”?)
• 53. „A jelölt azonos, csak a jelölő változott.” „A lexéma kiveszik, a jelentés más lexémához kötődve él tovább.” – Számomra kétséges, hogy a jelentést, plána a jelöltet jelölő nélkül (vagy attól függetlenül) nyelvi elemnek tekinthetjük-e.
• 59. „A jelen nyelvtörténeti leírás a mondottak értelmében az ősmagyar és a korai ómagyar korra vonatkozóan kizárólag nyelvjárástörténet.” – Ez az állítás nagyon pontatlan. Természetesen fontos hangsúlyozni, hogy egy nyelv sohasem egységes, és a magyar nyelv története során mindig nyelvjárásokból állt. A nyelvtörténeti kutatás során – különösen az ős- és ómagyar korban – nem tudunk elkülöníteni nyelvjárásokat (legfeljebb néhány olyan nyelvjárási vonást tudunk megnevezni, amely meglehetett, de a különböző vonásokat nem tudjuk összekapcsolni, pláne népcsoporthoz vagy területhez kötni), így nyelvjárástörténetről semmiképpen sem beszélhetünk.
• 60. A vogmuc hogyan lett vagyunk? Valószínűleg sehogy! Mindkettő a vogyumuk-ra vezethető vissza.
• 68. „(Sokan nem tudják például, hogy a magyar nyelvterület korábban a mainál jóval nagyobb volt.)” – Kétségtelenül nagyon helyes a térképek közlése. Ezek azonban éppen azt mutatják, hogy a Kárpát-medencében a magyar nyelvterület általában kb. akkora volt, mint a mai. A 11. században a mai színmagyar területek közé is jelentős idegen (szláv) népesség ékelődött, 1773 és 1990 között arányaiban nem túl jelentősen csökkent. Egyedül a 15. században, az Alföld déli részén nyúlt jelentősen távolabbra a magyar nyelvterület. A térképek jól mutatják, hogy sem a Felvidék, sem Erdély nem volt soha tisztán magyar. (Kár viszont, hogy az 1773-as és az 1990-es térkép összevetését nehezíti, hogy az előbbi csak a többség nyelvét, az utóbbi viszont csak a magyarok számarányát mutatja.)